Sherrilyn Kenyon - No Mercy
A Sötét Vadász sorozatrólA regény tartalma, trailere és egy részletet magyarul itt található.
De! Egész egyszerűen jó érzés volt újra az ismerős és szeretett karakterekkel benépesített oldalakat olvasni, és valahányszor kinyitottam a könyvet, úgy éreztem, ismét hazaérkeztem. Azt hiszem, ez a legfontosabb, a többi csak amolyan szőrszálhasogatás, mert a korábbiakban elkényeztetett minket az írónő.
Ami a két legnagyobb negatívumként említhető a regény kapcsán, az voltaképpen engem nem zavart igazán. Fura, nem igaz? Szerintem gond lehet néhány olvasónak, hogy annyi a szereplő, mint égen a csillag, lassan nem ártana egy ki kicsoda lista a regények utolsó lapjain. Szóval, aki nem igazi rajongó, és nem követi a sorozat minden részét, az lehetőleg ne ezzel a történettel kezdje. Azt azért panaszosan meg kell jegyeznem, hogy Jaden feltűnését, akinek annyira szeretném már látni, hogyan alakul a sorsa, hiába vártam. Meg sincs említve. :( Ellenben a Fang sztorijában megismert Thorn... na ő aztán rendesen csavar a dolgokon. A másik nagy minuszt azért kellene behúzni a képzeletbeli értékelő listán, mert bizony az akció, a háttér események a romantikus szál rovására mennek. Élvezetesek a csaták, a különböző szervezkedések, még titkokkal fedett események, de így a főszereplőink egymásra találása nem kapott akkora hangsúlyt, mint amekkorát érzésem szerint a jópofa nagyszájú medve, Dev és az amazon királynőből lett Vadász, Samia, érdemelt volna. Arról nem is szólva, hogy mindig, amikor haladnának, jön valami új cselekményszál, s közbevág.
Volt viszont két dolog, ami miatt tényleg húztam a számat. Az egyik Nick karaktere. Szívesen rákiáltottam volna néhányszor, hogy "Apám, lépj már tovább!!!". Szörnyű dolog történt vele, nem semmi a sors, ami neki rendeltetett, de nagyon rosszul tűröm, hogy ennyire képtelen megérteni Ash-t, és szinte már nyafog néha. Pláne most, hogy önként belelépett abba a cipőbe, amelybe egykor Artemis Acheront belekényszerítette. Nagyon remélem, hogy mire az róla szóló ifjúsági sorozat bekapcsolódik a Dark Hunter sorba, addig szó sem lesz arról, amitől most szinte hanyatt vágódtam. Nevezetesen, Ash-nek volt egy olyan mondata, hogy "egyszer talán meg fogsz ölni, de az a nap még nem érkezett el" vagy valami hasonló. Na most komolyan, nem bocsátom meg Kenyonnak, ha megöli a kedvencemet, az biztos. Pláne, hogy olyan cukrok most, hogy babát várnak Torival. És Simi is olyan édes, amikor úgy emlegeti a kicsit, hogy a mi bébink. Egyébként fájdalmasan kevés volt Simiből is. A másik zavart hümmögés akkor tört elő belőlem, amikor az érintésével mindenkiből olvasó hősnőnk, Sam rájön Acheron múltjára. Lassan mindenki tudja már???
Senki félre ne értse, ettől még élvezet volt olvasni. Jó volt viszontlátni Caelt, Xedrixet, Uriant (óóó, amikor találkozik végre a nővérével, akiről eddig nem is tudott...), még az imádva utált Strykert is (pedig megint rosszban, nagyon rosszban sántikál... de ugyanakkor az ember szíve vérzik, hogy az apja, Apolló, hogy lehetett ekkora bal*), aki feleségével Zephyrával írtó jó gonosz párost alkot. Nagyon élveztem a levegőben repkedős amazon csatát. Ethon felkeltette az érdeklődésemet, szívesen olvasnék róla majd. Tetszett a főszereplőink múltjának felidézése is, pl Dev és testvérei kicsiként... erről jut eszembe akad még olyan Peltier, aki szeretném, ha megtalálná a boldogságot.
Nem rossz regény, de nem ezt választanám kedvencemnek a sorozatból.
2010/87.