| Olaszország, 1943. Tombol a második világháború, az ország nagy részét megszállták a németek, a zsidó lakosságot deportálás és megsemmisítés fenyegeti. Évekkel ezelőtt Eva Rosselli és Angelo Bianco szinte testvérekként nevelkedtek, majd egymásba szerettek, ám a körülmények és a vallásuk elválasztotta őket egymástól. Hosszú idő után találkoznak újra: a zsidó származású Eva a Gestapo elől menekül, s nincs kihez fordulnia. Angelo felszentelt pap, s úgy dönt, befogadja a lányt a kolostorba. Eva rádöbben, hogy a katolikus egyház rajta kívül még sokaknak nyújt menedéket. A világ lángokban áll, az emberek nélkülöznek, és a két fiatalra is sorozatos megpróbáltatások várnak. Gyötrelmes választások elé kerülnek, mígnem a sors és a szerencse közbeszól, és életük legnehezebb döntését kell meghozniuk. |
Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, mintha nem egészen azt a könyvet olvasta volna, mint amit mindenki más, és ezért kissé értetlenül pillogott az elragadtatott ódáknak beillő értékelések tömkelegére! Ühm, ott mintha látnék néhány félve feltartott praclit. Nos, jómagam most kerültem ebbe a bosszantó helyzetbe. S bevallom, ha valaki korábban akár csak sugalmazni merészelte volna, hogy ezzel a szerzővel, ezzel a regénnyel kapcsolatban akár ilyesmit is megtapasztalhatok, hát biztos roppant bután bámultam volna az illetőre azon morfondírozva, vajon milyen hallucinogén szer homályosíthatta el az épp elméjét. Elvégre Amy Harmonról van szó, az Arctalan szerelem szerzőjéről. Hiszen a téma egy, rossz csillagzat alatt szárba szökkenő, tiltott szerelem. És igen, ott az a rengeteg méltatás, az a sok-sok áradozó olvasó. Ráadásul nem csupán Róma hangulatos utcáin járni volt már szerencsém, de huszonéves koromban, katolikusként hosszú ideig élten Izraelben, zsidók között, ahol megismerhettem a vallásukat, sőt, még egy auschwitzi túlélővel is találkozhattam és beszélgethettem. Úgyhogy bizton állíthatom, ez a kötet és én egymásnak voltunk rendelve. Mégis… nem működött köztünk a dolog. Kívül rekedtem, nem szippantott be, nem ragadott igazán magával a történet.
„Homok és hamu. Az üveg alkotóelemei. Hogy a semmiből micsoda szépséget lehetett alkotni! … Újjászületés homokból és hamuból. Új élet homokból és hamuból.”
Pedig a történelmi háttér egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, s látszik, hogy az írónő alapos kutatómunkát végzett. Elismerésre méltó módon igyekezett bemutatni a fontosabb eseményeket és azok hatásait, illetve mesélni arról, az átlagemberek hogyan élhették meg azokat a szörnyű időket. Megtett mindent, hogy a tényeket megkapó módon fonja össze a fikcióval. Egy kitalált románccal, amely olyan, mint maga a korszak, amelyben megszületett: nagyon-nagyon bonyolult. Egy zsidó lány és egy papi hivatást választó katolikus fiú, akik szinte egymás mellett nőttek fel, akik mindig is szerették egymást, egymásban találnak reményre, s végül egymás karjában lelnek boldogságra.
Elképesztő ígéretet hordozott ez a regény, nem!? Ezért okoz szinte fizikai fájdalmat azt mondanom, hogy a felkavaró prológust követően, közel a könyv kétharmadáig unatkoztam. A cselekmény felettébb lassan csörgedezett gyaníthatóan a részletes korképet festő, ám meglepően közönyös modorú narratíva, valamint a leírom-nem-megmutatom stílus miatt. Én pedig küszködtem. Fejezetről fejezetre gyötrődtem, folytassam-e, mert egyszerűen képtelen voltam közel kerülni a szereplőkhöz. S ami a leginkább elkedvetlenített, hogy semmiféle kötődést vagy izzást nem éreztem közöttük, hisz egyszerűen átugrottuk a kapcsolatuk kialakulásának, formálódásának időszakát. Ezért lehetett, hogy később is inkább a helyzetük volt az, ami megérintett, és nem maguk a karakterek. Úgy gondolom, a naplórészletek csempészhettek volna egy kicsit személyesebb hangvételt a könyvbe, de írásmódjuk sajnálatosan legtöbb esetben teljesen összemosódott a környező szövegével.
„Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek…”
Szerencsére a történet második fele lebilincselő, jóval eseménydúsabb volt, és rengeteg megrázó fordulatot hozott. Szinte lélegzetvisszafojtva vártam, mit hoz a következő fejezet, így az a kétszáz oldal csaknem észrevétlenül pergett át az ujjaim között. Igazán kár, hogy az utolsó csavart, azt, ahogyan a főhősök ismét találkoznak, annyira túlzottan csodaszerűvé álmodta meg a szerző. Az időzítés és a körülmények ilyen valószínűtlen egybeesése számomra hatásvadásszá tette a befejezést.
Mindent egybevetve hálás vagyok, amiért olvashattam arról, milyen komoly szerepet vállalt magára a katolikus egyház azért, hogy megannyi zsidó életet megmenthessenek. Örülök, hogy Amy Harmon módot talált rá, hogy a 20. század legsötétebb korszakáról mesélve hitről és reményről adjon leckét. Ugyanakkor sajnálom, hogy a romantikus történetszál nem tudott utat találni a szívemhez. Fájlalom, hogy pont ennek a regénynek a kapcsán merül fel bennem a gondolat, hogy talán túl sokat, túl nagyot akart az írónő.
Ami a magyar fordítást illeti, szerintem élvezhető, gördülékeny és igényes szöveget tett elénk a kiadó. Mindössze egyetlen mondat akadt, amely engem kissé megakasztott olvasás közben, mert szerintem elég szerencsétlen a „csukott szemhéja alatt kifordult a szeme” kifejezést használni egy mámorító első csók leírásakor.
Kedvenc idézet:
„Mert szeretni, majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a személy soha nem is volt jelen az életünkben.”
Könyvinfók:
| Műfaj: történelmi romantika Elbeszélés módja: E/3, múlt idejű Ki? Angeló Bianco & Batsheva Rosselli Hol? Bastogne, Firenze, Grosseto, Maremma, Róma Mikor? 1929-1955 Érzékiség? izzó Lezárás? boldog Önállóan olvasható? igen |
04.01. – Betonka szerint a világ
04.03. – Never Let Me Go
04.05. – Kelly & Lupi olvas
04.07. – Szembetűnő
Nyereményjáték:
A blogturné valamennyi állomásán találtok egy képet, mely valamelyik világhírű világháborús filmből származik, a feladatotok csupán annyi, hogy felismerjétek a filmet, és beírjátok a címét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
