Qhuay visszatekintő (3)

A 2008 nyara után következő hónapok / évek alatt nehezen szabadultam attól a gondolattól, hogy Ward megpiszkált valamit, amit izgalmasnak gondolt, majd visszatáncolt, hogy aztán megint belemártsa csöppet a lábujjait, s ismét csak kikerülje a dolgot. Mintha csak azt tapogatta volna, a rajongók vajon hogyan reagálnának, mekkora támogatása lenne egy ilyen történet szállnak. Először bosszantott a dolog, mert úgy éreztem, mintha direkt provokálna, hogy aztán mindig jól pofára ejtsen. Aztán olyan lettem, mint valami hibbant kódfejtő. Nem csak szimplán elolvastam a folytatásokat, ó dehogy is! Kiszőröztem minden mozzanatot, amiben a srácok szerepeltek, mérlegre tettem minden szavukat és sóhajukat, és mögöttes tartalmat kutattam mögöttük, no meg persze mindenféle elméleteket és lehetséges forgatókönyveket gyártottam. Hogy ezzel csak magamat kergítettem be még jobban? Naná! De a rajongásnak nem igazán kell túl mély értelmű dolognak lennie, nem?

…azaz az ő közös történetük néhány pillanata – 2. felvonás:

A hetedik rész, a Megbosszult szerető, kegyetlenül kevés pillanatot szentelt Qhuinnéknek. Ezzel persze alaposan betett az akkor még épp csak bimbózó érzéseimnek.

„– Ha megbocsátotok – szólalt meg Blay hirtelen, és felállt, majd kezébe vette a cigarettáját és az öngyújtóját. – Friss levegőre van szükségem.

Nemrégen kezdett el dohányozni. Qhuinn annak ellenére megvetette ezt a szokását, hogy a vámpírok nem kaphattak rákot. John azonban megértette Blayt. A csalódottságot valahogy le kellett vezetni...”

Mondhatom, nem csak Blay volt frusztrált, de én is, hogy egy akkora monstre jószágra sikerült regényben alig pár morzsa jutott a fiúknak, ráadásul úgy tűnt, mintha semmi nem történt volna korábban, vagy ha történt is, hát gyorsan a felejtés homályába óhajtja rejteni az írónő.

2010 tavaszára, mire rátettem a kezem a 8. kötetre, a Halhatatlan szeretőre, lenyugodott háborgó lelkem, és úgy gondoltam, feleslegesen éltem bele magam egy apró botlásba, ami megesett a fiúk között. Szilárdan elhatároztam, Johnra fogok koncentrálni, hiszen nem ígérkezett épp túl könnyűnek az út, ami a boldog házas léthez vezette őt és választottját, semmi szükség nem lesz itt mindenféle figyelem elterelő momentumokra. A zen nyugalom ugyan messze állt tőlem, de tényleg próbáltam higgadtan fogadni az eseményeket. De persze a kegyetlenség földi helytartója címre pályázó írónő ismét jól átgázolt rajtam.

Kezdésnek ott volt az az este a tetováló szalonban. Bosszús voltam, hogy kedvenckéim holtponton topognak. Az egyik vágyódott, a másik a legyet is röptében. Tarthatatlan és kibírhatatlan! És akkor, azok után, hogy Phury könyvében oly komolyan bizonygatta Qhuinn, hogy csak lány mellett tudja elképzelni magát, mi állt a 3. fejezetben?

„...volt együtt, emberekkel és vámpírokkal, férfiakkal és nőkkel… egy igazi kefélőgép volt, csak szemfoggal.”

Az, hogy dühöngtem, közel sem fejezi ki az akkori állapotomat. Ami sokkal közelebb van ahhoz, amit akkor éreztem:

Majd ott volt az a pillanat Blay hálószobájában (34. fejezet), amikor a boldogság rózsaszín felhőcskéjén lebegtem pár másodpercig, hogy aztán jó magasról zúgjak egy hatalmasat:

„Váratlanul finom fűszeres illat terjedt szét a hálószoba levegőjében, és beszivárgott Blay orrába is, amitől azonnal ledöbbent. A számtalan lehetőség közül, ahogy a beszélgetés alakulhatott volna… az meg sem fordult a fejében, hogy a vita Qhuinn összekötődő illatát fogja kiváltani. Blay megfordult.

Egy hosszú, feszült pillanat után elindult legjobb barátja felé, mert olyan erősen vonzotta magához az illat. Qhuinn égő tekintete követte minden egyes lépését. A kettejük közti vonza-lom, amelyet mindketten eltemettek magukban, most robbanás-szerűen a felszínre tört.

Amikor szorosan egymás előtt voltak, Blay megállt, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa Qhuinnéhez ért.

– Mondd ki a szót! – suttogta Blay zihálva. – Mondd ki, és nem megyek el! 

Qhuinn Blay nyaka köré fonta két érdes tenyerét, és hátrabiccentette a fejét, Blay pedig kinyitotta a száját, hogy levegőhöz jusson. Qhuinn erős hüvelykujja belenyomódott az állkapcsa alá mindkét oldalon. 

Elektromos pillanat volt. 

Amelyben ott rejtőzött a tűzvész ígérete. 

Mindjárt az ágyon fogunk kikötni, gondolta Blay, miközben megfogta Qhuinn csuklóját. 

– Mondd ki azt a szót, Qhuinn! Mondd ki, és veled maradok éjszaka. Elmegyünk Xhexszel és Johnnal, aztán amikor végeztek, visszajövünk ide. Mondd ki! 

A kék-zöld szempár, amelyet Blay egy életen át nézett, a szájára szegeződött, Qhuinn mellkasa pedig olyan hevesen járt le-fel, mintha futott volna. 

– Vagy még jobb – folytatta Blay elnyújtott hangon. – Inkább csókolj meg… 

Qhuinn hirtelen megfordította a barátját, és olyan keményen taszította a komódnak, hogy a bútordarab hangosan a falhoz koppant. A tetején összekoccantak a kölnis üvegek, egy hajkefe leesett a földre. Qhuinn durván rátapasztotta a száját Blay-ére, miközben az ujja belemart a nyakába. 

De nem számított. Blay nem is várt mást tőle, csak durvaságot és kétségbeesést. És Qhuinn láthatóan benne volt a dologban, a nyelve kilőtt, és elvette azt, ami az övé. 

Blay ügyetlenül matatva kihúzta az ingét a nadrágjából, majd a cipzárral birkózott. Olyan régóta várt már erre a… 

De már azelőtt vége lett, hogy elkezdődött volna.”

Akkor, ott, tényleg úgy éreztem, Ward direkt az életemre tör!

Ekkor lépett a képbe Layla és Saxton is. Előbbivel máig nem tudtam kibékülni, miért is kellett, utóbbinak pedig… Szívem egyik fele örült, hogy Blay nyugalomra és boldogságra találhat valaki mellett. De a másik, a makacsabb és erőszakosabb fele nem akarta ezt. Az üvöltve követelte, hogy térjen észre a két tökfej és beszéljenek, moccanjanak már egymás felé. De persze neeeem, helyette mi volt? Úgy tűnt, Qhuinn pont akkor kezdi kapizsgálni, hogy Blaylock iránt nem csak szimpla baráti kötődéssel viseltetik, amikor az teljesen beleveti magát élete első komoly kapcsolatába.

„Qhuinn zsibbadtan lépett ki a folyosóra, és ment tovább előre.

Annál a szobánál, amelyet Saxton kapott, amíg itt volt, megállt, és az ajtóra meredt. (...)

Kifinomult hallása valami halk zajra lett figyelmes, mire összeráncolta a homlokát. Aztán rájött, mit hall. Csak egyetlen dolog járt ilyen ritmikus hanggal…

Hátratántorodott (…) Remegő lábbal vakon elindult valamerre, bármerre. Amikor odaért a király dolgozószobájához, hátrapillantott a válla fölött, és megnézte a szőnyeget, amelyen végigjött.

Nem volt rajta vér. Meglepő, tekintve, hogy mennyire fájt a mellkasa, mert, hogy tisztára úgy érezte magát, mint akit szíven lőttek.”

Ó és még mennyi apróság volt ebben a regényben! Ahogyan Blay rámorran Johnra, hogy ha ő épp a halált is vágyja, hát ne rángassa Qhuinnt is bele.

Vagy épp amikor Qhuinn jól ellátja a baját azoknak, akik rátámadtak Saxtonra, s ezzel elszomorítva Blaylockot.

"– Jól van, oké. Nem öltem meg senkit, csak mutattam valamit annak a homofób seggfejnek, amin elgondolkozhat, hogy ne csak a gégeráktól féljen, amit a szivarozástól kaphat. Nem szeretem, ha tiszteletlenül bánnak a családom tagjaival. – Qhuinn elfordult. – És… a francba, akár hiszed, akár nem, azt sem szeretem, ha szomorú vagy. Ha Saxtont otthagyták volna meghalni a napon, vagy ha az emberek találtak volna rá, soha nem heverted volna ki. Nem tudtam nem kiegyenlíteni a számlát.

Istenem, mennyire jellemző volt ez a gazemberre! Rossz dolgot tett, de tökéletesen jó ok miatt…

– Szeretlek! – suttogta Blay olyan halkan, hogy a vízcsobogás elnyomta a hangot.”

Édesek persze, csak engem kergettek szép lassan a teljes őrületbe!

És amikor az árnyékban megbúvó Qhuinn tanúja volt Blay és Sax első csókjának?

„– Árulj el valamit! – suttogta Saxton. – Csókolóztál már férfival?

Blay nem akart éppen most Qhuinn különböző színű szemére gondolni, ezért megrázta a fejét, hogy kiűzze a képet az agyából. Amikor nem sikerült, és a zöldkék tekintet továbbra is kísértette, megtette az egyetlen dolgot, amivel garantáltan elterelte a gondolatait a perzselőjéről.

Odahajolt Saxtonhoz, és az ajkát a férfi szájára tapasztotta.”

Nem tudtam eldönteni, hogy vöröskét vagy épp a kétszín szemű herceget szeretném-e jobban nyakon csördíteni!

Mintha mindez nem lett volna elég, ráadásnak ebben a kötetben helyet kapott két dal utalás is, ami csak fokozta az én amúgy is háborgó lelkem minden gyötrelmét:

Az egyik egy Bonnie Raitt szám, amely Blay eszébe ötlött abban a beszélgetésükben, amikor mintha lemondott minden reményéről (10. fejezet).

„Nem tudlak rávenni, hogy szeress, ha nem szeretsz… Nem tudok érzéseket ébreszteni benned, ha nincsenek…”

A másik pedig egy John Mellencamp klasszikus volt, amely Qhuinnben visszhangzott egy olyan dialógust követően, amely olyan ki nem mondott gondolatoktól volt terhes, mint:

„Hiányzol! Annyira hiányzol, hogy az már fáj, és nem tudom, hogy találjak vissza hozzád, pedig itt állsz előttem.”

S amely úgy tűnt, akkor és ott végleg elvágta egymástól a fiúkat.

„… Az élet megy tovább… még jóval azután is, hogy az élet öröme elillant…”

     

Én meg ott maradtam összetörten, és várhattam, mit hoz a következő év…