2013. március 29., péntek

J.R. Ward - Lover at Last


goodreadsmolyamazon book depository

Qhuinn - senki fia - hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legbrutálisabb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta...
Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után továbblépett a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke fog születni - épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, ha viszont egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódni fog. Ahogy első kézből már meg is tapasztalta.
A sors különböző útra tereli ezt a két vámpírharcost... ám miközben a faj trónjáért vívott harc fokozódik, és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet... végül eggyé válik.

Főszereplők: Qhuinn & Blaylock
Caldwell - jelenkor

Sorozat: Fekete Tőr Testvériség 11.
Műfaj: Paranormális, MM
Kiadó: NAL
Megjelenés 2013. március 26.
610 oldal, e-könyv

Értékelésem:

Elöljáróban hadd nyissak egy Edmund Wilson idézettel:
„No two persons ever read the same book.”
Azaz, az itt következők mind csupán az én gondolataim, az én érzéseim, azok a dolgok, amelyeket a könyv oldalai számomra elmondtak.
Ez nem jelenti azt, hogy ne gondolkodhatna mindenki másként a regényről. Ez nem jelenti azt, hogy egyikünknek vagy másikunknak lenne igaza. Ez mindössze azt jelenti, hogy minden történet két részből áll; abból, amit a szerző képzelete megalkot, s abból, amit az az olvasó képzeletében teremt.
Ez egy vélemény, az én véleményem. Nem kritika, még csak nem is egy objektív beszámoló. Ez nagy részben én vagyok, elveszve az érzelmek hullámai között.
Mert számomra ez a regény egy korszak vége. Hat hosszú év lezárása. Így amikor én olvastam és most, amikor értékelem, abban benne van mindaz a sok várakozás, remény, drukkolás, szeretet, hitetlenkedés, döbbenet, frusztráltság, duzzogás, csalódás… minden pozitív és negatív hangulat, amely átitatta ezt az időszakot.
Ez a könyv más lett, mint amit szerettem volna. Sok szempontból kevesebben nyújtott, mint akartam. Van, ami borzasztóan zavart benne... De voltak pillanatok, amelyek sok mindenért kárpótoltak, amelyek felett jó volt elidőzni és elálmodozni, és amelyeket minden bizonnyal elő fogok még venni újra és újra olvasni.
Íme hát, ahogyan én láttam az oly régóta várt Lover at Last 600 oldalán elmesélt két hétnyi eseményt. Előre szólok, ez az egész egy nagy SPOILER kupac, tehát csak óvatosan vele!


Assail és Sola, alias Marisol:
Amikor a legutóbbi részben bemutatkozott Assail, izgalmas, kicsit rosszfiús úriembernek tűnt. S annak ellenére, hogy itt sok, néhányszor idegtépően semmiségekről szóló oldalon keresztül színen van, ettől többet most sem igen sikerült megtudni róla. Amit sajnálok, hogy az egész drogos ügyletelés leginkább Rehvenge halvány másolataként festi meg a karaktert. Pedig azok után, ahogyan pontot tett az Elan probléma végére, igen csak kíváncsi lennék mélységében a pasira.
„Anyone tell you that you sound like Dracula with that accent?”
Ami viszont az ember nővel, Solával, járt ismerkedő táncukat illeti, sajnálom, de nem ugrottak le a lapról a pattogó szikrák, így az én érdeklődésemet nem sikerült elnyerniük. S az, hogy ismét egy emberrablás hoz fordulatot egy leendő páros kapcsolatába, számomra a hatalmas csalódás kategória, mert tartok tőle, hogy ebből nehéz lesz igazán eredeti folytatást kihozni. Persze, ezt majd az idő eldönti, nem igaz?

Trez és iAm:
Az Árnyék testvérpár talán pont a titokzatosságuk miatt izgatta már régóta a fantáziámat. Úgy látszik, a jövőben nagyobb szerepet szán majd nekik az írónő, mert ebben a könyvben már a múltjukról is feltűnik itt-ott némi kis információ, ráadásul immár ők is a Központban fognak élni.
“What do you do, fuck a different girl every night of the week?”
“Yeah. And sometimes twice on Sundays.”
Ami miatt mégsem izgatottságot, hanem inkább bosszúságot érzek velük kapcsolatban, az az, hogy lehetetlenül bő lére eresztettre sikerült a szereplésük. Egész egyszerűen bosszantóan feleslegesnek tűnt, hogy fejezeteket tett ki annak ismertetése, hogy Trez mindenféle nőcskékkel hetyeg, és az egyik drogfüggő pillangócska fülig belezúg.
„Trez’s vision went tunnel and then some, his eyes latching onto her, and staying put.
Look at me, he willed. Look at me.
At that moment, as if she felt the command, the Chosen glanced over.”
Akkor már sokkal szívesebben olvastam volna a Selenával kapcsolatos csetlését-botlását.

Alantosok:
Igazából semmi nagy volumenű dolgot nem műveltek. Aprítható statiszták voltak mindössze. Akik viszont még így is helyet s időt követeltek a regényben.

Testvériség:
A beiktatás és a fiúkérés jelenete az első könyvek hangulatát idézte fel bennem, s annyira örültem őket így együtt, immár egy taggal kiegészülve látni. Nagyszerű volt, bárcsak több ilyen rész lett volna!

Wrath:
„I am not temperate. I am not forgiving. I am a male of war, not of peace. (…) I am a grave maker.”
Hát lehet-e nem imádni egy királyt, aki miközben tiszteli a hagyományokat, tudja, hogy ideje reformokat bevezetni? Az a beszéd pedig, amit az elit vezetői előtt tartott, több mint fergeteges volt.

Saxton:
„As he waited for the reply, his heart pounded within his rib cage, because he, and he alone, seemed to realize that the assignment from the king wasn’t the only thing that was ending tonight. "
Most mondjam, hogy az egyik legértelmesebben viselkedő szereplő volt a könyvben? Mert tényleg. Teljesen racionálisan látja a saját és a fiúk helyzetét is, és félretéve tulajdon érzelmeit, higgadtan, drámázás nélkül dönt, és lép tovább. Elismerést érdemel! Bízom benne, hogy nem lesz örök mellékszereplőségre kényszerítve, s egyszer ő is le fog horgonyozni valaki mellett boldogságban.

Luchas:
“Kill…me…brother…mine….”
Amennyit eddig, illetve az előszóban most megtudtunk Q családjáról az garantálta, hogy ne legyen a szívünk csücske egyikőjük sem. Ám amikor a farm átkutatásakor ráakadnak a megkínzott Luchasra, képtelenség volt nem elszörnyedni attól, ami történt szerencsétlen fiúval. Miközben remegve a halálért könyörgött az öccsének, kőszívű hárpiának kellett volna lenni, hogy ne gyengüljön meg az ember iránta.
“I have always, and will always, be your blood. No piece of paper can change that.”
Ugyan kell még hozzá idő, hogy el tudjam felejteni, s leginkább meg tudjam bocsátani, ahogyan korábban viselkedett, de a Qhuinn és közte lezajlott beszélgetés fölöttébb ígéretes kezdet ehhez. Remélem, jobban megismerhetjük majd, ha teljesen felépült!

Blay szülei:
„Always my son. And I am always proud to call you my son.”
Az elit legszuperebb szülő díja kijár nekik. Mindketten a lehető legcsodálatosabban fogadták, amikor a fiúk színt vallott.

Xcor és Layla:
Bár látom a karakterekben a potenciált, egyikükért sem tudok rajongani… egyelőre. Nem mondanám, hogy gyűlölném őket, csak egész egyszerűen számomra nem jó pillanatban és nem jó körülmények között léptek a képbe.
Xcort nem érzem erős gonosz karakternek és egyelőre a fájdalmát sem tudom teljesen átélni. Gondolom, az ebben a kötetben bőségesen neki jutatott merengési pillanatoknak ezen változtatniuk illett volna, de ehelyett inkább valami szörnyen lassú, időhúzó dolog volt számomra. Az, hogy valaki nem kedveli a virágos tapétát, nem enged igazi belátást a lelkébe. Igyekeztem ebben meglátni azt, hogy egykor milyen körülmények között élhetett, de nem sikerült igazán.
Layláról még nehezebb nyilatkoznom. Sokakkal ellentétben én nem látom benne a naivát, aki a körülmények áldozata. Számomra ő olyan valaki, aki tudta mit akar, és meglátva a lehetőséget úgy döntött, él vele, a relatíve biztonságot választva. Ám az élete különös fordulatot vett, és most a talánok között vergődik. És ez a könyv sem sokat segített, hogy felengedjek vele szemben. Az, ahogyan Harves bánt vele, természetesen mélységesen felháborít, és a kicsiért is őszintén aggódtam.
„Layla stopped herself, as worry for her own well-being took over.”
De az, hogy miután Payne ennyi mindent tett érte, kapunk egy ilyen mondatot, amikor köszönetet kellene neki mondania, és az ő hogyléte felől kellene érdeklődni… fogalmazzunk úgy, nagy a kísértés, hogy mindörökre önző libának bélyegezzem a Kiválasztottat.
És mégis, mindezek ellenére is azt kell mondanom, az a 80. fejezet megdobogtatta a szívem. Ha így haladnak teljesen meglágyulok ez iránt a rossz csillagzat alatt született szerelem iránt.
„“Must you be their enemy,” she thought aloud.
There was a long silence. “It is too late now. Actions have been taken that cannae be undone through words nor vows.”
“I wish it were not so.”
“On this night, in this moment… I wish that as well.”
Mert annyira Rómeó és Júlia helyzet ez és én imádok a lehetetlennek tűnő dolgokért szorítani. Mert annyira édesen két ijedt, óvatos madárkaként viselkedtek. És mert az a autóban töltött pár pillanat szuperül lett megírva. Ahogy Layla tétován kinyitja az ajtót, ahogy Xcort az érdekli leginkább, jól bánnak-e a nővel, ahogy semmit nem ígérve elbúcsúznak… szép és megható jelenet volt. Ugyan bosszant, hogy ők ketten a fiúk könyvének egy jókora részét elorrozták, de ez a fejezet tényleg valami csodálatos.

„Bad time. Bad place. For that kind of thing.”
Tudjuk le gyorsan a keserű pirulát!
• Bosszús vagyok attól, hogy a kapcsolatukat egészen a boldog végig a nem kommunikálás szőtte át. Néhol szerettem volna csapkodni és rájuk ordítani: Beszéljetek már végre egymással!
• Ebben a sorozatban mindig is fontos szerepet kaptak az érzéki jelenetek, így mindenki – én is - várta, vajon most hogyan írja meg ezúttal őket Ms. Ward. A korábbi önmagához képest szerintem egy picit lerövidítve, kissé zanzásítva, kevésbé buján tálalta a testiséget.
„Because I was, and I remain, utterly and completely and totally…in love with you.”
Ennyi, ami miatt velük kapcsolatban morogni támad kedvem. A többi? Az sem tökéletes, mondhatni, hogy az érzelmeim úgy hullámoztak, mint az óceán vihar idején, de mégis… ahogyan a fiúkat magukat, úgy ezt is szerettem. Velük, értük szenvedtem, dühöngtem, estem kétségbe, öntött el a melegség, hatódtam meg, és drukkoltam kifulladásig.
„I have loved you for years. I have been in love with you for years and years and years… throughout school and training… before transitions and afterward… when you approached me and yes, even now that you’re with Saxton and you hate me. And that… shit… in my fucking head locked me down, locked everything down… and it cost me you.”
Kesereghetnék afelett, hogy Qhuinn-nek mennyi idejébe telt igazán tisztába jönni önmagával, és az érzéseivel. De a családja olyan oltárira eltolta a gyerekkorát, hogy meglepő is lett volna, ha minden nehézség nélkül megy neki, hogy igazán kötődjön bárkihez is.
„he walked away again.
And this time…Qhuinn let him go.”
Háboroghatnék, hogy Blay ebben a könyvben többször viharzik el a színről, mint egy hisztis drámakirálynő, de voltaképpen érthető, hogy Qhuinn korábbi viselkedése olyan mélyen megsebezte, hogy jó ideig szinte minden egyes dolgot félreért, amit tesz vagy mond a barátja.
„The kiss was the kind that you remembered all your life, the connection forged with such totality that everything from the feel of the body against your own, to the warm slide of another’s lips on yours, to the power as well as the control, was etched into your mind.”
Felróhatnám, hogy a szex kevésbé érzelmes volt, mint amire készültem, de helyette annyi szívmelengető pillanatot kaptunk, hogy néha szinte a könnyekig képesek voltak ezek ketten meghatni. Egy szó nélküli ölelés, egy támaszért kinyújtott, s elfogadott kéz, egy váratlan csók… és én dalolni tudtam volna. Hogy a szex néhol suta lett? Részemről belefér. Mert megőrültem némely jelenettől, totálisan a jó értelemben. Mert az a tomboló vadság, ami nem néz törött lámpát vagy kanapét, az az akarás, az az agy kikapcsol, és csak a másik létezik szenvedély, amit megmutattak, nekem maga volt az eufória. Talán lehetett volna több a kéjes harapásokból és az érzéki jelölő illatból is, de az a 28., 40., és 67. fejezet… ó, mamám.. legyezőt ide nekem!
“I don’t have a ring. I don’t have anything fancy in my mind or on my tongue.” Qhuinn swallowed hard. “I know this is too early, and that it’s out of the blue, but I love you and I want us to—”
És az az epilógus! Cukormáz a javából, de képtelen vagyok nem imádni minden szavát! De azért szeretném még látni, hogy felkerülnek a neveik a másik hátára. Tudom, telhetetlen vagyok. :)


Bízom benne, soraimból kiderül, a legnagyobb gondom az volt a regénnyel, amely miatt már több rész óta szót emelek. Sok a szereplő, sok a történet szál, egyre kevesebb igazi figyelem jut a főszereplőkre. Bár az is igaz, hogy mi lehet elég egy elfogult szívnek? Nekem hiányzik az egykor - az első öt kötetben – volt, igazán főszereplő pár központú cselekmény. Az, hogy azóta minimum négy sztori szál fut párhuzamosan minden regényben, és mindahány markáns oldalszámot követel, számomra nem ad annyit, mint amennyit ezért fel kell áldozni. S ha őszinte akarok lenni, talán a domináns mellékszálaknál is jobban bosszantanak a rövidbe szabott fejezetek. Nem egyszer olyan volt, mintha az adott jelenet szülte csodás, pufi, rózsaszín kis boldogság felhőcskémet egyszer csak kidurrantották volna alólam. S minden ilyen alkalommal eszembe jutott, vajon ha novellaként érkezik Qhuinn és Blay egymásra találása, nem lett volna-e könnyebb, nem lett volna-e nagyobb az élmény?
Viszont minden morgolódás mellett elismeréssel adózok azért, mert a szerző, ha hosszas vívódás, és nagy-nagy rajongói nyomás után is, de mert romantikus egymásra találást írni két férfinak egy olyan sorozatban, amely évek óta a bestseller listák élére kerül minden egyes folytatásával. Már csak a téma maga is hatalmas rizikót jelenthetett. Tudom, szinte képtelenség lehet a mind nagyobbra és nagyobbra növekvő elvárásoknak megfelelni. Pláne, hogy oly sok félét akarunk – lehetőleg rögtön és több száz oldalon - mi rajongók!
Mindent összevetve bár a lázas várakozásban égést követően most, letéve a könyvet, hatalmas keserédes regény másnaposság uralkodott el rajtam – tudjátok, az a hagyjatok békében s egyedül meghalni, mert a világnak vége féle - , és talán csöppet csalódott vagyok néhány ahogyan miatt is, összességében boldog vagyok, hogy megtörtént.
„I’ve got you.”
Qhuinn turned his face into one of the male’s palms. “You always have. You’ve always had me… and my heart. My soul. Everything.”
Ez egy régen kezdődött, rögös, hosszú út vége. Mennyi minden történt azóta, amióta megismerhettem őket! Felnőttek, alakultak, sokszor nagyon nem úgy viselkedtek, ahogyan azt én a lelki szemeim előtt láttam, sok minden nem úgy történt, ahogyan vártam vagy szerettem volna miközben megtalálták magukat, és az egymáshoz vezető utat… de a lényeg: végre együtt vannak, és boldogok.
S a folytatás? Hamarosan – a holnapi dedikáláson – kiderül, kikről olvashatunk jövő ilyenkor.
Én pedig most elvonulok újraolvasni a fiúk jeleneteit, mert miért ne? most már örökké ott lesznek nekünk!

Ha valaki érdekel, ahogyan az érzelmi hullámvasút három napra magával ragadott, az a fejezetről fejezetre vezetett reakcióimat megtalálja a molyos olvasás jelölésem alatt. És igen, elfogult, dühöngős, hisztis, olvadozós… olyan, amilyen én vagyok.

Dal a könyvben:
Journey - Don’t stop believin’ youtube

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hú, de féltem ettől a bejegyzéstől! Azt hiszem, mindketten egy kicsit elhamarkodottan ítéltünk/írtunk Moly-on. Mondjuk azt még mindig tartom, hogy mélységesen felháborít, ahogy egyesek a földbe döngölték Ward-ot, ill közölték, hogy ők ezt a sorozatot nem olvassák tovább. Oké,m szívük joga, de ennyi év rajongás után... Te viszont az első benyomásaid után nagyon korrektül megírtad ezt a kritikát, és én megnyugodhattam, hogy jót is láttál a könyvben, és kitartasz Ward és a sorozat mellett. Tudom, furcsa, hogy ilyen érzelmessé váltam, de rég óta olvasom a kritikáidat, ráadásul pont az FTT hozott ide, szóval már adok a szavadra. És ha azt kellett volna látnom, hogy teljesen lehúzod ezt a könyvet... Hát fájt volna, de kegyetlenül. De hál' istennek mind a két oldalra kitértél. Szóval összességében még egyszer muszáj megköszönnöm, a rengeteg infót, amit összeszedtél nekünk a megjelenés előtt, az idézeteket, a visszaemlékezéseket... És ezt a kritikát.
    Hú, ez most nagyon csöpögős lett, ne haragudj, de nagyon felkavart a dráma, ami egy nap alatt kialakult a könyv körül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, nem árt hangsúlyozni, hogy amikor egy könyvet olvasol, és reagálsz az ott leírt mondatokra az a pillanat szülte, érzelmes te vagy, amikor bejegyzést írsz, akkor lehiggadva összeszeded a gondolataidat, mérlegre teszed a jót és rosszat, és úgy nyilatkozol.
      A bloggerkedés egy hobbi, amit szeretek csinálni. De ettől is jobban szeretek olvasni. S az előbbi kedvéért nem szeretném az utóbbi élményének teljes megélését feladni, és nekem az, ha érzelmeskedhetek, ha megbeszélhetek, intenzívebbé teszi a könyvet.

      Törlés
  2. Eddig ezt az egy könyvet nem vártam igazán. De ezek után, szeretném elolvasni. :)
    Meghoztad a kedvem és a kíváncsiságom. :D

    VálaszTörlés
  3. Jó volt olvasni amit írtál! :) Valamikor ha kicsit több időm lesz neki állok megint végül is lesz egy évem!
    PÜ.ben megírnád nekem mi történt Luchassal? :) köszi

    VálaszTörlés
  4. Nem tudja valaki mikor fog magyarul is majd megjelenni?? Egyszerűen imádom az összes könyvet, habár az abszolút favorit az első 4 könyv!!! Nem lehet letenni őket, és szinte a polcról kiabálnak, hogy olvass el megint :P Szóval én is nagyon várom már az újabb részeket, és remélem még sok szereplő életét meg fogja még írni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Késő őszi időpontot hallottam emlegetni...

      Törlés

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top