2011. szeptember 25., vasárnap

Suzanne Brockmann - Kiss and Tell - Éjféli ölelés


A Sunrise Key trilógia:

1. Kiss and Tell - Éjféli ölelés
2. The Kissing Game
3. Otherwise Engaged - Második esély
Fülszöveg: Leila Hunt úgy érezhetné,végre révbe ért. Harmincéves korára sikeres könyvelőként jól fizető állása van New Yorkban, barátja megkérte a kezét - és bár nem lángol köztük a szerelem, a férfi képes megteremteni azt a biztonságos hátteret, amelyre Leilának utolsó vágya beteljesüléséhez szüksége van: hogy családot alapítson, és gyermeke szülessen. Leila az óév búcsúztatására szülővárosába, Sunrise Key-be utazik, egy festői szigetre, ahol bátyja él. Vőlegénye üzleti ügyei miatt nem tudja elkísérni, így Leila egyedül indul a szilveszteri jelmezbálba.
Óév és újév fordulóján azonban váratlan dolog történik vele: egy nindzsajelmezbe öltözött férfi éjfélkor olyan vad szenvedéllyel csókolja meg, amely a lányban soha nem tapasztalt vágyat ébreszt. Mindenáron meg akarja találni az ismeretlent, ezért barátnőjével nyomozni kezd. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy a titokzatos jelmez alatt bátyja legjobb barátja, az ő gyermekkori ellensége bújt meg. Marshall Devlin, a sziget orvosa, az érzékeny lelkű, ám érzelmeit cinikus és rideg álarc mögé rejtő férfi, akivel immár csaknem húsz éve ki nem állhatják egymást.
Vajon sikerül a két régi ellenségnek felülemelkednie előítéletein, gyermekkori sérelmein, és beismernie, hogy gyűlölni és szeretni szerelemben egyaránt megengedett?
Általában szörnyen bosszant, amikor lenézően szólnak a Harlequin típusú, rövid kis romantikusokról. Én azt mondom, a helyükön kell kezelni őket, és akkor nincs velük semmi baj. Ám ez a hely semmiképpen nem a kemény borítósok polca.
Sajnos irtó tévképzetet kelt az ember lányában, ha lát egy New York Times Bestselling író nevével fémjelzett kötetet, védőborítós, fűzött kiadásban, s mindezt két és fél ezer magyar forintért. Engem sokkolt az oldalszám: 213! Most komolyan? S mindez szemkímélő betűmérettel, és papír pocséklóan nagy margókkal... A bennem élő közgazdászt szívroham kerülgette a vízionált betűszám / ár hányadostól. S ráadásul ez kérem a körítés ellenére is csupán egy két-három üres órát kitöltő, de könnyen felejthető olvasmány.
A történet akár lehetne jó is, mert kedvelem a barátokból szerelmesek sztoriját, és a jófej rokonok nálam sokszor emelnek az élményen. De az alap nagy félreértést képtelen vagyok ügyes csavarként értékelni. Sajnálom, de nálam ez csöppet bugyuta... Ninja jelmezben váltott csók egy titokzatos idegennel, vagy mégsem annyira ismeretlennel? Jaj kérem! Leila nem egy okos nő lenne?
Tudom, ez a szerző korai regénye, és eredetileg 15 évvel ezelőtt jelent meg, tehát az akkori ízlést tükrözi. De egyszerűen nem tudtam igazán elengedni magam olvasás közben. Bármennyire hétköznapinak kellett volna tűnnie, nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy 'na ne mááár, ilyen nincs'. Így hiába kedveltem meg az angol akcentusú dokit, tartottam jó fejnek a kissé nőcsábász, de vicces bátyót, élveztem a főszereplők közötti kezdeti kötekedést - később néhol már zavart a felesleges civódás -, és imádtam a kisvárosi légkört.
Az elsőként megjelenő, ám voltaképp a trilógia befejező része után úgy gondoltam, talán nem voltam hangulatban, így kár lenne leírni Brockmannt. De most... kétlem, hogy a kosaramba fog kerülni a következő. Azt hiszem, várok előbb egy kölcsönözhető példányt, mert azért sosem lehet tudni, nem de? Ráadásul sokan állítják, hogy a Troubleshooter vagy épp a Navy sorozata összehasonlíthatatlanul élvezetesebb...

2011/65.
Contemporary/07.

2011. szeptember 21., szerda

Vendégblogger - Szinna olvasmányai (29) - Cath Crowley: Graffiti Moon

Cath Crowley – Graffiti Moon
(Sajnos magyarul nem elérhető)
Önálló kötet [1] fiatal felnőtt kategóriába sorolható [YA].
Tartalom: „A középiskolának vége, és Lucynak megvan a tökéletes terve, hogyan ünnepelje meg: ma éjjel megkeresi Shadowt, a titokzatos grafiti művészt akinek munkái a város falain tűnnek fel. Aki kint van valahol az éjszakában – színeket, madarakat és kék eget festve – és Lucy biztos benne, hogy bele tudna szeretni abba, aki így fest. Igazán beleszeretni. Ehelyett Lucy egy partin „szív” Eddel, a sráccal, akit életének legkínosabb randija óta próbál elkerülni. De amikor Ed azt mondja, talán meg tudná találni Shadowt, akkor hirtelen egy egész éjszakás keresésbe kezdenek a városban. És az egyetlen dolog amit Lucy nem lát, éppen az ami ott van az orra előtt.”
Vannak írók, akik papírra vetnek egy történetet, aztán vagy szórakoztató olvasmány kerekedik belőle, vagy nem. Vannak azonban másfajta írók is. Akiknek megvan a tehetsége hozzá, hogy a leírt szavakkal valódi varázslatot hozzanak létre. Nem tudom megmondani hogyan történik meg a mondatok mágiája, a szavak egyfajta zenéje, mégis könnyen felismerhető. Cath Crowley ilyen varázslatot hozott létre ebben a könyvben hangulatokkal, érzelmekkel, reménnyel és reménytelenséggel, viccel és komolysággal. Olyan mondatokkal mint:
„I like that about art, that what you see is sometimes more about who you are than what’s on the wall.”
„I told him he was dreaming. He told me dreaming’s the only way to get anywhere.”
A történet látszólag egyszerű, egyetlen éjszaka története, amikor egy fiú és egy lány végigjárja a várost, és különböző kalandokba keveredik, miközben próbálnak megkeresni egy titokzatos grafiti művészt. A lány nagy álma, hogy megtalálja, és közben fogalma sincs, hogy a fiú akivel van, a művész maga. Ez azonban csak a történet kerete, ami ki van töltve igazi fontos tartalommal. Visszaemlékezésekkel, barátokkal, egyéni és családi problémákkal, a múlt és jelen érzéseivel, és a most döntéseivel, ami végleg jó, vagy rossz irányba fordíthatják a főhős életét.
Nagyon megszerettem Ed karakterét. Olyan fiú, aki nem jó a szavakkal, de fantasztikus a képekkel. Ezért minden örömét és bánatát a hatalmas, színes, falakra festett képekkel mondja el, és amikor magát kell jellemeznie, azt mondja: elveszett. S, hogy sikerül-e meglátnia önmagában azt az érzékeny, okos és vicces fiút, akit Lucy megtalál, és kitörni a mozdulatlanságból, megtalálva azt a lányt akire mindig is vágyott – hajnalra kiderül.
Lucy
A srác olyan „hátsófalas” típus volt, az a típus, aki sok időt tölt az iskola háta mögött, a falnak dőlve lógva az órákról. Mindig, amikor rám pillantott olyan érzésem volt, mint amikor az elem végét a nyelvemhez érintem. Művészet órán néztem, ahogy hátradőlve az órára figyel és csupa energia és bizsergés voltam. Egy idő után a bizsegés már elektromossággá nőtt, és amikor randira hívott, az egész testemben olyan áramerősség támadt, amitől gyakorlatilag meg kellett volna halnom. Semmi közös nem volt bennünk, de egy lány sem gondolkodik tisztán, amikor ilyen közel kerül az áramütéshez.
Tetszett, ahogy a haja minden rendezettség nélkül nő. A mosolya csak úgy megjelent a semmiből, és ugyanígy tűnt el. Elég magas volt ahhoz, hogy fel kelljen néznem rá, az ábrándozásaim képsoraiban. Igazán szerettem a pólóit. Amikor randira hívott, azt viselte, amelyiken egy kutya sétáltat pórázon egy embert. És mindig ott volt az a tér körülötte. Az a fajta tér, ahová sorban állsz, hogy bejuss. Láttam, ahogy más lányok megpróbálják, de nem jutnak tovább az ajtóban álló kidobóembernél.
Mindegy. Az este nem alakult túl jól, mert eltörtem az orrát. Baleset volt, ami akkor történt, amikor képen vágtam, mert megfogta a fenekemet.”
* * *
Ed
Aztán egy délután Beth és pár srác az iskolájából bejött. Srácok fehér ingben és nyakkendőben, és úgy néztek rám, mintha egy senki lennék. Amíg összeraktam a festékeket, ami a suliba kellett, az egyik megkérdezte:
– Teljes munkaidőben itt dolgozol?
– Aha.
– Nagy karrier.
Elvettem a pénzt, áttoltam a dobozt a pulton, majd udvariasan azt mondtam – A színválasztásodból igazán hiányzik a stílus. – Én mosolyogtam, Beth nevetett, a srác pedig a főnökömet hivatta. Előkerítettem Bertet, aki a doboz fölött áthajolva megnézte a festményt, majd azt mondta – Ed igazán udvarias volt. A színválasztásod szar.
Beth még jobban nevetett és ez a nevetés fogott meg. Akkor is maradt még, amikor a fehéringes zsebhokisok elmentek. Csak lődörgött a polcok között, időnként rám pillantva.
– Randira kéne hívnod – mondta Bert. – Nincs bátorság, nincs dicsőség.
– Legutóbb, amikor egy lányt randira hívtam, monoklival végeztem a szemem alatt. Nincs bátorság, nincs törött orr, ami engem illet.
De mielőtt Beth elment volna, odajött a pulthoz és azt mondta – Randira kéne hívnod.
A következő napon történt, hogy levette a világ súlyát a mellkasomról; leemelte és ismét tudtam lélegezni. A házuk melletti dombon ültünk éjjel és beszélgettünk. Aztán hazabicikliztünk, keresztül az ég tengerén, amin a csúf gyárak fényei csillagok voltak, és a világ egy olyan hely volt, amiben úszni tudtunk.
Kezdetben voltak pillanatok, villanásnyi pillanatok, amikor feküdtünk egymás mellett a melegben, virágillatot éreztem a bőrén, a kezemen meg a terpentin szagát és az idegvégződéseimen keresztül hallottam a hangját. Hallottam a véremmel és a bőrömmel, és elfelejtettem dolgokat. Olyanokat, hogy egy nap végezni fog a suliban, és itt hagy majd. Olyanokat, hogy milyen hülye vagyok hozzá képest. Elfelejtettem, mert velem lógott, és a világ folyékony volt és forgott, és végre én is folyékony voltam és együtt forogtam vele.”
* * *
Lucy
„Magasabb mint két éve volt. A haja ugyanúgy rendezetlenül nő, és még mindig ott van az a tér körülötte. Olyan pólót visel, amin egy nyúl könyvet olvas.
– Úgy figyelsz a szemed sarkából, mintha attól tartanál, hogy bármelyik pillanatban megragadhatom a feneked. Nyugi, van barátnőm, és csak, hogy felvilágosítsalak, remek első randim volt vele.
– Talán tanultál valamit a mi randinkból – mondom neki. Erre varrj gombot mister.
– Nekünk nem volt randink. A randi csókkal végződik, nem pedig vérrel és törött orral.
– Jól van, ha nagyon ragaszkodunk a tényekhez.
Ed felvonja a szemöldökét és a szemét forgatja. Csak a tényszerűség miatt; ő ragadta meg az én fenekemet.
– Nagyon romantikusan hangzik. – Felkapok egy ágat, és úgy teszek, mintha üvegfúvó pipa volna. Olvadt csillagokat forgatok vele.
– Romantikus volt – mondja Ed, miközben nézi, ahogy az ágat a számhoz emelem. – Nem tett fel kvíz kérdéseket, és nem ütött meg, ha rossz választ adtam.
Aranyszínű üveg óceánt fújok. Egy ég. Néhány felhő. – Beth tökéletes lánynak tűnik – a francba, tudom, hogy vigyorog.
– Nem mondtam, hogy Beth-nek hívják.
– Nos, minden fenék-fogdosó lányt Beth-nek hívnak. – Nagyon keményen próbálkozom, hogy ne tűnjön hülyeségnek amit mondtam. Próbálkozom. Próbálkozom. Nem. Nem megy. Magamban bocsánatot kérek minden Beth nevű lánytól.
– Minden Lucy nevű lány orrtörő?
– Sokkal dumásabb vagy mint két évvel ezelőtt. Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik.”
* * *
Ed
„Otthagyjuk a falfestményt és Lucy bringája felé indulunk.
– Mindig csodálkoztam, hogyan rakják a hajót az üvegbe – mondom Lucynak. ( )
Van egy kis csorbulás a metszőfogán, és arra gondolok, szeretném végigfuttatni az ujjamat az élén. Aztán meg arra, hogy rájön én vagyok Shadow. Hogy milyen csalódott lesz, mert én olyan srác vagyok, aki nem megy sehová, nem pedig az az érzékeny, okos és vicces fiú, akit keres. Arra gondolok egyetemre fog menni, készíti majd az üvegeit, én pedig itt maradok, falakra festek, és összekaparom a lakbérre valót.
– Meg tudom mutatni, hogyan kerül a hajó az üvegbe – mondja –, ha érdekel.
– Nem tudom. Túl sok nyűgnek tűnik, egy olyan hajóért, ami nem megy sehová.”

2011. szeptember 18., vasárnap

Jeaniene Frost - One Grave at a Time

Tartalom: Cat Crawfield semmire sem vágyik jobban, mint egy kis gondtalan pihenésre férje oldalán. Szerencsétlenségére a vudu királynőtől kölcsönzött ereje egy segélykérő lelket hoz a küszöbük elé. A kikapcsolódásnak lőttek, helyette sosem látott csatát kénytelenek megvívni egy aljas szellemmel.
Heinrich Kramer évszázadokkal ezelőtt boszorkány vadász volt. Most, minden Mindszent éjjelén megtestesül, és fiatal nőket gyötör az őrületig, majd küldi őket mágjára.
Ám idén egy igencsak elszánt Cat & Bones duóval, no meg segítőikkel találja szemben magát, akik minden megtesznek, hogy visszaküldjék a sír túloldalára, ezúttal örökre. Node hogyan kell megölni valakit, aki már eleve halott?
A regény egy ötöde online elolvasható.
Tagadhatatlan, hogy nagy rajongója vagyok a Jeaniene Frost álmodta világnak, de be kell vallanom, mióta hőseink végérvényesen lehorgonyoztak egymás mellett, s ebbe a világ többi része beletörődött, kalandjaik bár kellemesek, nekem már nem hoznak olyan fergeteges élményt, mint a kezdeti kötetek.
Szórakoztatóak, de immár második alkalommal történt meg, hogy nem éreztem olthatatlan késztetést a sorozat azonnali újraolvasására. Persze, hogy a fantasztikus szintről a jóra csúszás mennyire nagy gond... mindenkinek magának kell eldöntenie. Számomra továbbra is biztos pont a sorozatok tengerén, és a folytatás garantált beszerzés lesz a következő éven.
“For the first time in years, our relationship is solid, no one’s actively trying to murder us, and our closest mates are happy. Blimey, Kitten, if I were any more relaxed, I’d need a smoke.”
Mi már meg sem lepődünk, hogy hőseinknek nem jut nyugalom, sőt, várjuk az akciót. A gonosz szellemmel való csatározás pedig tényleg izgalmasra sikerült, különösen tetszett a végén a fordulat. Krimikben tapasztalatlan agyamnak eszébe sem jutott gyanakodni.
Nagyszerű volt, hogy most nem Cat egykori csapata, hanem a vámpír részleg képviseltette magát markánsabban. Denise-en óriásira kerekedett a szemem; Spade igazi óvó szerelmes férj még mindig; Cat édesanyja nehezen rázódik bele a vámpírságba; Ian, nos hát Ian továbbra is nagy hóhányó, de tagadhatatlanul jó barát.
"Bones was already on his feet, Spade and Denise following suit, but Ian shot me a piqued look.
“You don’t mean all of us, do you? The movie’s not over.”
“You’ve seen this one before,” I replied in disbelief.
He shrugged. “Watching Snape make fun of Harry is my favorite part.”
Csak nekem jutott eszembe a Vámpírnaplók Damonjának Alkonyat olvasós pillanata? Kb azon vigyorogtam ilyen jót. Bár az is lehet, hogy a látszólagos rossz fiúk úgy általában felkeltik a kíváncsiságom, s csak az generálta az agyamban a párhuzamot.
Tyler, a kutyás, meleg médium pompáson kitalált és megírt szereplő lett! Ahogyan előbb Bonesra, majd Spadéra, végül Ian-re vet csábító pillantásokat... lehet azt kibírni mosoly nélkül? Utóbbi láttán így fejezte ki elismerését:
"I thought Bones looked like a little slice of heaven, but you're the whole cake, aren't you, sugar?"
Különösen tetszett, hogy a csapat próbált mindenre közösen megoldást találni. Hiába, rajongok a csapatmunkáért! Viszont a nagybácsit még mindig nem bírom. Annál inkább Fabiant! Olyan édes, hogy végre talál magának egy szellemhölgyet. :)
Sajnos Mencheres távol maradt. Hiányoltam csöppet, viszont akit borzalmasan vártam, sajna mindhiába, az Vlad. Egy szikra nem sok, annyit sem láthattam belőle, és ez fájt, no meg kissé mérgesített. Már alig várom, hogy nekikezdhessek az ő történetének!
Általában Frost az akciók mellett mindig szakít időt egy kis romantikára, plusz meglep minket egy-egy izzó jelenettel. Ebbe a könyvbe is került az utóbbiból... én viszont ezúttal ahelyett hogy izgatónak találtam volna, a számat húzgáltam. Talán túlságosan lepedőhöz ragadt vagyok, de a repülve, ruhában valahogy nálam már nem erotikus, csupán csak furcsa.
Viszont Bonest képtelen vagyok nem kedvelni. Übermacsó, vadító mestervámpír, aki mégis képes belátni, hogy vannak korlátai. Talán különös, de ebben a regényben pont az tetszett benne a legjobban, amikor bevallotta, el is bukhatnak.
Összességében habár nem a sorozat legjobb darabja, kár lett volna kihagyni.



2011/64.
Paranormal/28.

2011. szeptember 17., szombat

Muffinok a köbön

E héten abban a kedvességben részeltettem - háromszorosan is -, hogy megajándékoztak a "Szép blognak, amiben van valami extra" díjjal. Nagyon szépen köszönöm a megtiszteltetést Kelly, gretty, és Mónika!
Ugyan tíz blognak tovább adható a díj, de olyannyira körbeért a kitüntetés, hogy szerintem már lassan mindenki örülhet ezeknek a szemet gyönyörködtető muffinoknak.
Kárpótlásként a felsorolás elmaradásáért ihol az egyik kedvencem receptje:

Csokis, Baileys-es muffin


Hozzávalók:

  • 2 bögre (27,5 dkg) liszt (2,5 dl-es bögre)
  • 2,5 teáskanál sütőpor
  • 1/2 teáskanál szódabikarbóna
  • 1/2 bögre (7 dkg) apróra vágott étcsoki
  • 2 evőkanál kakaópor
  • 1 tojás
  • 3/4 bögre (15 dkg) kristálycukor
  • 1/3 bögre (0,8 dl) étolaj vagy 12,5 dkg puha vaj
  • 3/4-1 bögre (kb. 20 dkg) tejföl
  • 1/2 bögre (1,25 dl) Baileys
Elkészítés:
A sütőt előmelegítjük 180 fokra. A muffinformákat kibéleljük papírral, vagy kivajazzuk. Egy tálban összekeverjük a száraz hozzávalókat: a lisztet, sütőport, szódabikarbónát, csokidarabokat és a kakaóport. Egy másik tálban kézi habverővel könnyedén felverjük a tojást, hozzákeverjük a cukrot, az étolajat vagy a vajat, a tejfölt és a Baileys-t. Végül hozzákeverjük a száraz hozzávalókat, de csak annyira, hogy éppen elkeveredjenek. A tésztát a formákba kanalazzuk, és 20 percig sütjük. Sütés után kb. 5 percig hagyjuk a formában pihenni, majd kivesszük a tepsiből, és hagyjuk teljesen kihűlni.

2011. szeptember 13., kedd

Jayne Castle - Midnight Crystal - Az Éjféli Kristály


Fülszöveg: A Harmónia bolygón a mélység esőerdőket rejteget, a rég eltűnt, idegen civilizáció titokzatos emlékeit hátborzongató, zölden foszforeszkáló városromok és labirintusok őrzik, furcsa állatok szegődnek az emberek társául, és a bolygó szinte minden lakója rendelkezik valamiféle pszichikus képességgel.
Ebben a különös világban Adam Wintersre, a Szellemvadász Céh új vezetőjére sújt le az ősi átok. Ezúttal neki kell megtalálnia az elveszett Lámpát és az álomfényfejtő nőt, aki azonban nem más, mint a Winters család egykori ellenségének, Sylvester Jonesnak a leszármazottja, Marlowe Jones.
Adam és Marlowe útja izzó katakombák és föld alatti dzsungelek csapdáin keresztül vezet, de a köztük fellobbanó vágyakozás elsöprő ereje minden kelepcénél veszélyesebb. Vajon a szerelem, a forró szenvedély le tudja-e győzni Nicholas Winters pusztító bosszúját, megtörik-e végre a rettenetes átok? Itt, a Harmónián minden titokra fény derül...
Elérkeztünk az Álomfény trilógia végéhez. Különleges utazás volt, hiszen a kötetek JAK más-más álnevén megjelent, különböző időben játszódó történetek. Ezúttal egy jövőbéli világba, a Harmónia bolygóra utaztunk, ahol a Jones és Winters család egy-egy leszármazottját hozza össze az a fránya lámpa.
Némileg szomorúan kell belátnom, ezúttal nem sikerült tökéletesen időzítenem a regény olvasását. Az idehaza először megjelenő Jayne Castle teremtette világ megérdemelte volna, hogy szép komótosan merüljek el benne. Sajnos hektikus napjaim arra kárhoztattak, hogy itt-ott tizen-, huszon oldalra csenjek pár pillanatot, s így széttördelve az események folyamát úgy éreztem magam, mint a kérdezős korszakát élő gyermek... Ki? Mi? Hol? Ez mi is volt? Mikor is? Á, ismerős ez a név, de honnan is? Nehezen ment a háttérsztori összeállítása... mármint a bolygóé.
Talán az sem segített a helyzetemen, hogy nem vagyok túl tapasztalt sci-fi olvasásban, így az én agyam komoly erőfeszítést tett, hogy teljes egészében felépítse magának a lefestett környezetet. Lelki szemeim előtt valamiféle poszt apokaliptikus táj vegyült dzsungelindákkal, macskaköves óvárosok omladozó épületeivel, töméntelen mennyiségű zöld kvarc erődítményekkel, ahol kékes, rózsaszínes szőrpamacsok rohangálnak, mindenki féldrágaköves ékszereket visel, és vadul dübörgő motoron robognak fel alá. S ha ehhez hozzávesszük a mára már valamennyire megszokott álomenergiát, s egyéb paranormális képességeket... mondhatni szoknom kellett az elegyet.
Ebben a közegben számomra jó kapaszkodó volt az, amit több külföldi blogon túl kiszámíthatónak tituláltak. Az vesse a szerzőre az első követ, aki nem fedezett még fel kedvencei könyveiben valamiféle mintát. Ha egy formula bevált, minek megváltoztatni a recept alapjait, nemde? Igaz viszont, hogy sok múlik az új ízesítéseken.
Nekem ebben a kusza világban jól jött, hogy bizton számíthatok bizonyos cselekmény sablonokra, és a könnyen megszerethető karakterekre. Hazudnék, ha azt írnám, hogy mély karakterizálást találunk a lapokon, mégis kedvelhetőek a főszereplők. Kissé morcos, csöppet borongós, felelősségteljes, nagy hatalmát lazasággal viselő hős, és egy talpraesett, önálló nő, akik között kezdettől ott a szikra, ami annak rendje és módja szerint lángra is lobban - ha nem is a mindenséget elsöprő módon - miközben közösen dolgoznak egy ügy felgöngyölítésén.
Nem emlékszem, erotikus pillanat közben mikor kuncogtam fel legutóbb, de itt megtörtént. A szarkazmus váratlan pillanatban támadt :)
"– Nedves vagy. (…)
Marlowe kitapogatta őt a nadrág anyagán keresztül.
– Kemény vagy.
– Véletlen egybeesés lehet."
Lehetetlen megtenni, hogy ne ejtsek szót a porcicáról (dust bunny). Egy édes, nevetséges kis jószág... a lompos, talált keverék kutyus futurisztikusan tovább fejlesztett megfelelője. Imádtam! S ha nem is volt épp színen a kis energiaszelet pusztító, akkor is gyakorta emlegették:
"– Csak azt ne mondd, hogy a porcica követte el.
– Ne nevettesd ki magad – csattant fel ingerülten a lány.
– Bocsánat. (…) Egy kis céhvezéri humor.
– Így már érthető, hogy a céhvezérek miért nem a szellemességükről híresek."
Összességében azoknak, akik a sorozat korábbi darabjait olvasták, nagy valószínűséggel automata vétel, ám valakinek, aki nem ismeri az írónőt, kétlem, hogy ezt a regényt ajánlanám ismerkedő kötetnek.


A könyvért a MAECENAS KIADÓnak tartozom köszönettel

2011/63.

2011. szeptember 6., kedd

Richelle Mead - Last Sacrifice - A végső áldozat



Fülszöveg: Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől. Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát. Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?
Egy remekbe szabott sorozat záró kötetéhez érkezett... vagyis valami olyasmihez. Mert bár a Vámpírakadémia széria véget ér ezzel a hatodik könyvvel, de a megkedvelt világnak nem kell végleg búcsút inteni, hiszen máris megjelent - egyelőre csak angolul - az első spinoff regény, Bloodlines címmel.
S ha már záró kötet, hadd morogjak egy csöppet! Nem, nem a külcsíny miatt! :) Való igaz, hogy a hardcover borító hölgye szimpatikusabb, illetve a paperback minimalista verziója áll az én ízlésemhez a legközelebb, de ezzel sincs semmi bajom. Szépen illik a többi mellé a polcra, a fekete-vörös feeling beszédes... csak azt nem értem teljesen, a hátlapon, a vonalkód mellett miért mindig az előző rész címlapja, és csak azé, szerepel. Igazán velős gondolatokat vagyok képes pazarolni teljesen jelentéktelen apróságokra... :S
Node, hol is tartottam? Ja igen, a lezárás miatti zsörtölődésbe fogtam éppen a mellékvágány előtt. Kérem szépen, a felhőtlen boldogsághoz csak nekem volt túl sok itt az elvarratlan szál, a levegőben hagyott momentum? Tudom, lesz még történet...
Amikor a hazai megjelenésre várva információt mazsolázgattam különböző blogokon vadászgatva, többször belefutottam abba a kritikai észrevételbe, hogy túl lassú és kiszámítható lett a történet. Előbbivel annyiban értek egyet, hogy mint utolsó darab, talán lehetett volna egyenletesebben pörgős, mert volt, hogy faltam a sorokat, de néhol nehézkesen fogytak a lapok. Ami az utóbbi megállapítást illeti, valószínű nekem nem olyan jó a logikám, vagy nem törtem eléggé a fejem - mentségemre szóljon, elmélet gyártás helyett inkább a történetre koncentráltam -, mert ha nem is 'úristen, lefordulok a székről' megdöbbenést, de jó kis meghökkenést hozott a gyilkos személye.
"– Ó, az én kislányom – mondta. – Alig tizennyolc, és már gyilkossággal vádolják, börtönszöktetést rendezett, és többet ölt, mint a legtöbb testőr valaha fog. – Elhallgatott. – Nem is lehetnék büszkébb rá."
A stílus, a felépített világ most is élvezetes. Az itt-ott félmondatokban, hányaveti beszólásokban megcsillanó humor még mindig mosolyra fakaszt. De a szívem... na az összetört. Szegény Adrian! :( Tudom, híveinek ott a következő történet, de akkor is... rossz addig várni. Mert itt Dimitrij hódít nem vitás. Durcás hümmögés közepette meg kell állapítanom, rosszul tűröm a szerelmi háromszögeket, pláne ha nem a befutónak drukkolok. :/
S ha már a szereplőket említem, csatlakoznom kell többek véleményéhez; Lisa hercegnő kellemes meglepetést szerzett azzal, hogy végre megáll a saját lábán, nem szorul állandóan Rose tutujgatására. De összességében is elmondható, hogy az írónő mesterien ért a karakterábrázoláshoz. Szerettem látni, ahogyan kedvenceim kötetről kötetre haladva változnak, felnőnek.
Rajongóknak kötelező, aki pedig még nem ismerné Richelle Mead könyveit, melegen ajánlott.



A könyvért a AGAVE KIADÓnak tartozom köszönettel.

2011/62.
Paranormal/27.

2011. szeptember 5., hétfő

Jaci Burton - Changing the Game

Fülszöveg: A legtöbb ember követi a szabályokat... de Gavin és Liz nem tartozik közéjük. Liz Darnell sportügynök megtenne bármit, nehogy elveszítse egyik legfontosabb ügyfelét, Gavin Riley-t, a profi baseball játékost. A férfi pedig kész együttműködni, főleg, ha Liz teste is szerepel alkuban. Ám amikor váratlanul a szerelem is a pályára lép, egyiküknek sincs kész játékterve...
Ízelítő részlet az írónő honlapján olvasható.
Ritkán sikerül igazán kedvemre való erotikus románcot kifognom, de úgy tűnik, Jaci Burton sorozatával jó vásárt csináltam. Egyrészt mert családsztori. Nagy rajongója vagyok az összetartó famíliáknak; mindig örülök, ha láthatom, ahogyan minden 'csemete' elkel. Másrészt megvan a szórakoztató, kerek egész történet, benne némi mélységgel, hihető konfliktussal. És sportolókkal, akik kicsi szívem egyik csücskei. :) Plusz legnagyobb élvezetemre az extremitásoktól mentes erotikus jelenetek inkább csak erőteljesen fűszerezik a könyvet; nem ez a legfontosabb elem, még ha hangsúlyos is.
Vártam ezt a regényt, mert a korábbi kötet is tetszett, és izgatott kíváncsiság fúrta az oldalamat az akkori 'főgonosz' miatt. Érdekelt, Liz hogyan látja a dolgokat, mi motiválta. S egyáltalán, egy ilyen talpraesett nő vajon mikor áll elő a farbával, és csap le arra a srácra, akiért évek óta eszi a fene.
"She was like his favorite candy - hard on the outside but a soft surprise on the inside."
Elizabeth Darnell rátermett, sikeres sportügynök, akinek nem csak a pénz - persze az is - a fontos, hanem az általa képviseltek érdeke is. Aféle Jerry Maguire, csak nőben. Többek között a profi ligában játszó Riley fivérek is az ügyfelei közé tartoznak. Talán mivel annyira kedveli a családot, úgy érzi, ő tudja a legjobban mi tesz jót a fiúk karrierjének. Sajnos a nagy szervezkedésben elveti a sulykot, amikor nem ismeri fel, hogy Mike, a legidősebb, élete komoly fordulóponthoz érkezett. Hibájára ráeszmélve megtesz mindent, hogy rendbe hozza a dolgokat. Acél gerincről és érző, kedves szívről tesz tanúbizonyságot... de Mike dühöngve felmond Liznek, öccsétől is elvárna egy hasonló lépést, tombol a haragja, ha csak megpillantja a nőt, és nem látszik csillapodni.
"Honey, I am that good. I know what you want, and I can give it to you. Anytime you want it. That's why you want to be here with me."
Gavin ultraszexi, néha piszkosan beszélő, néha parancsolgató, de a szeretőjére alaposan odafigyelő pasi. Érzi, hogy Liz kerüli a vele való találkozást, így próbálva elodázni, hogy ő is útilapot kössön a talpára. Pedig voltaképp eszében sincs megválni a nőtől, mert valami mindig vonzotta benne, ráadásul a benne élő nőcsábász fölöttébb kíváncsi, vajon meddig menne el Liz, hogy megtartsa a szerződésüket.
“Thinking of holding me prisoner here for the next month?”
"I don’t know. Think you’ve got what it takes to keep me interested that long?”
Amikor egy partin összefutnak, és Gavin kijelenti, beszélniük kell, Liz meg van róla győződve, ütött az óra. Ehelyett a férfi parti házában egymásba bonyolódnak, szenvedélyes éjszakát töltenek együtt... amit még számos játékos, pajzán, túlfűtött eset követ. - Attól a vacsorától lángoltak az ujjaim, komolyan mondom. - Miközben úgy tűnik, valamiféle kapcsolat felé sodródnak, igaz kissé hullámzó kedélyek között, egyre inkább megismerjük Liz tettei mögötti mozgatórúgót, a nem épp vidám múltját erősen kompenzáló nőt. Ez tetszett, elismerésem Ms. Burtonnek, hogy az előzmények után tudott ilyen kedvelhető szereplőt formálni Lizből.
Amin viszont csöppet nyammogtam, hogy Gavin milyen sokáig nem látja tisztán, a testiség mögött érzelmek is vannak. Jó, jó belátom, hancúrpajtásokként kezdik, és Liz sem akarja kiadni magát, no és persze férfiból van a szentem, de akkor is. Én az ilyen mondatoktól olvadok:
"I think you're worth fighting for, Elizabeth. Even if I'm fighting you for you."
Amitől egyenesen kiakadtam, hogy Mike milyen rohadtul viselkedik szinte mindvégig. Csupán a könyv végén tanúsított kedvessége mentette meg attól, hogy az egykor kedvelt karaktert végérvényesen megutáljam.
Összességében nagyon finom kis darabnak tartom ezt a regényt. Jópofa modern románc pont annyi pikantériával, ami felgyújtja az ember képzeletét.
"What’ll it be?”
“I’ll have a beer. Bottled. Not light.”
“Careful there, Ty,” Jenna said as she popped the top off and slid the bottle to him. “Don’t want to put on too much weight, or you’ll have trouble holding your stick.”
He grabbed the bottle and held it to his lips. “Never had any complaints about my abilities with my stick so far.”
Jenna arched a brow. “And you’re here alone? With that charm? Shocking.”
Jövő március még messze van. Pedig a fenti idézet, és az azt követő jelenet miatt igen csak sajnálom, hogy nem kezdhetek máris neki Jenna és a hokis Ty történetének... mert megkedveltem a srácot, és a levegő úúúgy izzott köztük. Nem is kérdés, a Taking a Shot biztos beszerzés lesz.

2011/61.
Contemporary/06.
Ebook/19.

2011. szeptember 3., szombat

Simone Elkeles - Chain Reaction

Fülszöveg: Luis Fuentest mindig óvták a bátyjai életét kis híján tönkre tevő bandaháborúk erőszakos világától. De ez nem gátolja őt abban, hogy keresse az izgalmakat - legyen szó hegymászásról vagy a hőn áhított űrhajósságról - Luis képtelen ellenállni a kihívásoknak.
Nikki Cruz három szabály szerint éli az életét: A fiúk hazudnak, hogy elérjék a céljukat. El ne hidd, ha egy srác azt mondja, szeret. Sose randizz olyannal, aki Fairfield déli részén él. Szülei ugyan mexikói származásúak, de egy megbecsült orvos lányaként sokkal több közös vonása van előkelőbb északi iskolatársaival, mint a Latino Bloodosokkal. Aztán Alex esküvőjén megismeri Luist, és kísértésbe esik, hogy minden szabályát megszegje.
Nikkit rávenni, hogy adjon esélyt egy déli fickónak, a legnagyobb kihívás Luis számára, amíg az LB új főnöke, Chuy Soto meg nem környékezi. A bandavezér nyugtalanító családi titkokat fed fel, melyek miatt a legifjabb Fuentes azon kapja magát, megkérdőjelez mindent, amit valaha igaznak hitt. Nikki iránti érzelmei vajon elegendőek lesznek-e, hogy megmentsék az erőszakos sötétségben való elmerüléstől.
A young adult műfajjal különös a kapcsolatom. Soknak, sőt rengetegnek elképesztően magával ragadó a borítója, amelyek csábító magakelletésének ellenállni valódi próbatétel. És a fülszövegek... az embert arra ösztökélik, hogy begyűjtsön egy rakatot, mint a világvégére készülődő hörcsögök. Aztán valahogy rengetegszer úgy alakul, hogy csak halogatom az elolvasásukat. Hogy miért? Rejtély. Gyanakszom, hogy feszélyeznek a túllelkes (igen, így egyben, egy szuszra mondva a jelzőt) olvasók, zavarba jövök attól, hogy hol imádni, hol leszólni sikkes egy-egy felkapott sorozatot (legjobb példa a Twilight Saga), vagy épp csak úrrá lesz rajtam múló éveim súlya, és kissé belepirulok abba, hogy képes a szívemet holmi ifjú suhanc megdobogtatni.
Mégis, vannak regények, amelyeket kihagyni vétek lenne. Simone Elkeles kötetei pedig határozottan ebbe a kategóriába tartoznak. Ez a nő félelmetesen jól tud írni!
Szuper stílusban meséli el az ellenállhatatlan rossz fiús, de családjukért mindent odaadó Fuentes tesók fiatalon megtalált, de örökre szóló szerelmét. Miközben a könyvek tobzódnak a laza humorban és édes szenvedélyt árasztanak, ugyanakkor valós veszélyeket, problémákat is feszegetnek. A szereplők mindig könnyen kedvelhetőek. Pont olyanok, mint a legjobb barátaink, akik nyafogása néha roppant bosszantó, olykor rájuk férne egy haveri letolás vagy iránymutatás, de imádjuk őket, és drukkolunk azért, hogy az álmaik megvalósuljanak. S a legjobb ebben a sorozatban, hogy nem kell búcsút inteni a megkedvelt karaktereknek. Úgy váltunk köteteket, hogy bár új főszereplő kerül előtérbe, mégis folytatódik a többiek története is. Akik egyikénél - csak annyit mondanék spoiler nélkül - akadt egy jézusmárianemárnemár és egy jaj de ééééééédes jelenet.
Alex, Carlos és immár Luis is a dögös, forrófejű, szenvedélyes és veszélyes srác szinonimái közé tartozik. Szívük választottjai közül talán Nikkit picit lassabban kedveltem meg. No nem mintha a múltja nem lenne szívfacsaró, hanem mert több esze is lehetett volna. S ha már nem volt, akkor meddig is és hogyan is kell dédelgetni azokat a sebeket? Talán pont ettől lett olyan igazi a szereplő, de jobban kedveltem a regény második felében. Viszont mindkét felében igaz, hogy ők ketten szépen kiellensúlyozzák egymást, és izzik közöttük a levegő. A borítón szereplő pillanat sem hiányzik ám! :)
Az alaphelyzet miatt gondolhatnánk, hogy nem több, mint egy újramelegített történet. Ám szemfennakadós meglepetést is hozott amellett, hogy a hasonlót is úgy prezentálta Elkeles, hogy csöppet se zavarjon.
Őszintén az a véleményem, hogy egy nagyszerű tiltott szerelem trilógia méltó befejezése ez a regény... igaz, kissé zavarosak a gondolataim attól, hogy nehezemre esik eldönteni, melyik Fuentest fiút is szeretem a legjobban... mert aki elkezdi olvasni a sorozatot, annak esélye sincs, nem a szívébe zárni őket.

2011/60. Ebook/18.

2011. szeptember 1., csütörtök

Rejtő Jenő évad

A molyság kérem létforma. 
Az ember gyanútlanul beregisztrál, aztán ott ragad dumcsizni, majd elkezdi rendszerezni az olvasott, óhajtott, kiszemelt, betervezett... s mindenféle könyveit csinos kis polcokra, aztán bejelölgeti a jó fej megismert molyocskákat, nem győzi követni a frisseket, végül elveszlik az ajánlott szuper könyvek rengetegében, s azon veszi észre magát, hogy az eddig sem szerény méretű olvasandó halom sokszorosára növekedett, végül ahogyan Nita olyan találóan megfogalmazta újabb betegség kaparintja meg a lelkünket, a kihívásfüggőség. immár plecsnivadászattal súlyosbodva. Ez utóbbi frányaságnak köszönhetem ezt a bejegyzést.

Történt ugyanis, hogy megakadt a szemem egy helyre kis tevécske cuki kitüntetési képén. Kíváncsi kattogás, majd jééé, Rejtő... ó, milyen régen is olvastam... hát így esett, hogy kézbe vettem Az elátkozott part és A három testőr történeteket. Lévén pedig, hogy sikerült szert tennem a Garisa H. Zsolt és Varga "Zerge" Zoltán által átdolgozott és kiszínezett Korcsmáros Pál rajzolta képregényekre, úgy döntöttem, enyhén szólva is lapokra szétolvasott Albatrosz sorozatos példányaimat hagyom pihenni a polcon. 
„Az urak úgy összetartanak, mint a három testőr.” – jegyzi meg találóan a nagy Levin. 
Csülök gyanakszik, hogy ez valami sértés, és megtorlásra készül, de Senki Alfonz megnyugtatja… 
– Belevaló fickók voltak. Életük kockáztatásával elhozták a francia királyné nyakékét Buckingham hercegtől. 
– Nem hallottam erről a bűntényről. Úgy él az ember itt, az erődben, mint akit eltemettek. Se rádió, se újság."
Senki Alfonz, Tuskó Hopkins, Csülök és társaik most is, így is, kitűnő kikapcsolódást nyújtottak. A vagányul lendületes történetek csodásan élvezetes módon átszínezett, mégis régiesnek ható képeken keltek életre, és mulattattak minden lapon. Hihetetlen, hogy még így megkurtítva, a képregény műfaja közé szorítva is mennyire ütnek a beszólások, vagy épp a sóhajok közepette megfogalmazott életbölcsességek. 
Azt hiszem, nálam Rejtő örök. Nem is értem, miért veszem ilyen ritkán elő...



2011/58-59.

 
back to top