2012. január 15., vasárnap

Kresley Cole - Lothaire

Ó, igen! Végre megjelent egyik kedvenc rosszfiúm története. Imádom Kresley Cole halhatatlanjait - hogy is ne, amikor olyan vadak, erősek, okosak, szexisek, rosszra csábítóak, hogy jahaj - és általában türelmetlenül várom a folytatásokat, de ezt most különösen.
Lothaire-t első megjelenése óta gonoszság és titokzatosság lengte körül. Néha ugyan feltűnt - általában keresztbe téve az aktuális párosnak -, de a Dreams Of A Dark Warriorig nem igen jutott nagyobb szerephez. Ott viszont teljes manipulatív macsó mivoltában tündökölt, felkeltve szerintem még azok kíváncsiságát is, akik úgy egyébként szívesen ellátták volna a baját. Az enyémet bizonyosan. Alig vártam, türelmetlenül számoltam a napokat, mikor jelenik meg a regény, amiben végre övé a főszerep, hogy sok titkára fény derüljön, és megtalálja annyi évszázad után azt a nőt, aki az ő egyetlene lesz majd.
Töredelmesen bevallom a mohóbbnál is mohóbb voltam. Alig hogy megkaptam az értesítőt, hogy előrendelt példányom megkezdte több hetes utazását a nagy vizen túlról, én már az ekönyv változattal szemeztem. De tudjátok mit? Csöppet sem bánom, hogy ennyire elkapott a könyvakaritisz (Nita kedves, örök hálám a szóért). Annak ellenére, hogy olyasmire, mint munka is kénytelen voltam időt szánni, nagyon hamar a végére értem. Mert isteni volt! Komolyan mondom, nekem úgy tűnik ezek a regények egyre jobbak lesznek... most erősen küzdök a vággyal, hogy belevessem magam a sorozatba előröl, és napokat, heteken lubickoljak kedvenceim kalandjaiban.


A könyv számomra meglepően indult. A prológusban visszautaztunk abba a réges rég volt időbe, amikor Lothaire még fiatal fiúcska volt. Teljesen elfelejtettem, micsoda számító stratégaként ismertem meg, ahogyan azt olvastam, született vámpírsága ellenére is mennyire normális lehetett. Egy kisfiú, aki legszívesebben a kutyusával játszik, aki isteníti édesanyját, kicsit tart az apjától. De valódi ellágyulásra nem igen hagyott időt a szerző, mert az apa kegyetlensége hamar megmutatkozott, és egy heves vita után anyát és fiát egy szál ruhában kivetette a fagyos orosz télbe. A Hordától így száműzött asszony megpróbált visszatérni a titokzatos homály által rejtett Dacian királyi udvarba, szülőhelyére, ám szinte a kapuk előtt borzalmas tragédia történt. Ezt tudva sokkal érthetőbb már, mi vezette odáig Lothaire-t, hogy Conradhoz hasonlóan a vérőrület határán egyensúlyozzon, mi az a terv, amely egész életét mozgatta, és most végre csupán néhány, igaz trükkös, hajszálnyira van csupán.
A második meglepetés rögtön az első fejezettel érkezett. Nagy szemeket meresztettem, ahogyan egy démonűzés utáni pillanatképbe csöppentem. Elizabeth Pierce egy gyengének tűnő, de igazából vasakaratú, szegény sorban élő lány, akibe ha nem is az ördög, de a gyilkolás istennője bújt. Saroya megfelelőnek találja a testet ahhoz, hogy örökre abban verjen tábort. Ám halhatatlan lelkéhez halhatatlan testre van szüksége, s úgy gondolja, ehhez Lothaire fogja hozzásegíteni. Lothaire, aki bár egy látó boszorkánynak hála már évekkel hamarabb meglelte Ellie-t, csak most érzi úgy, megtalálta Aráját. Hiszen az ő különleges származásához, s terveihez minimum egy istennő dukál, nem holmi alantos ember, nem igaz!?
Hát nem! De míg a felismerés, pláne a megoldás megérkezik igen sok mindennek kellett történnie. De az addig vezető út hiába volt hosszú, én élveztem minden sorát.
"First of all, I’m not narcissistic." When she opened her lips to argue, he said, "I know Narkissos of Thespiae — while we might share traits, I came first, so he’s Lothairistic, not the other way around."
Egyszerre szerettem és gyűlöltem Lothaire-t, azt az elvetemült gazembert. Egomán, arrogáns, durva... de ugyanakkor céltudatos, szarkasztikus, térdremegtetően jóképű. Csodáltam, ahogy képességeit kihasználva ezrektől gyűjtött adósság-szívességet féltve őrzött könyvébe, hogy majd felhasználhassa őket végcélja eléréséhez. Kacagtam, amikor kifejtette, hogy bár mindenki, így a tengerek istene is azt hiszi, első szülöttére tart majd igényt behajtáskor, voltaképp mihez tudna kezdeni egy guppival. Tetszett, hogy mint igazi taktikus elme még szabadidejében is pallérozza az agyát a szinte teljes életét végig kísérő kirakókkal. De leginkább az volt kedvemre, hogy sem a testiség, sem az éledező szerelem nem csinált a kemény pasiból papucsot. A szex vérforraló volt, nem ritkán az erőszak mezsgyéjéhez közeli, de soha nem lehetett azt mondani, hogy kényszerítette, bántotta volna párját. Talán az agresszív csábítás a legtalálóbb kifejezés.
"Me, a steel magnolia? Steel, my ass! Try titanium."
Tartottam tőle, hogy a kezdetben butusnak, iskolázatlannak gondolt Ellie hogyan lehet majd párja valakinek, aki a halhatatlanok között is kegyetlen hírnévre tett szert. De az áldozat, az önfeláldozni kész lány az események súlya alatt nem meghajolt, hanem az élet minden pillanatát kihasználó, sarkát megvetve bármivel szembeszállni merő, agyafúrt kis bestiává érett. Senki ne essen abba a hibába, hogy alábecsüli. Lotharie is nagyot nézett, hogy Ellie képes újra és újra meglepni, legyen szó váratlan tettekről vagy és az igazságot kikerülő beszédének megfejtéséről vagy akár arról, hogy akad vita, amiben bizony alul marad a lakókocsiban nevelkedett halandóval szemben.
Nem akarnám az eseményeket nagyon lelőni, legyen elég annyi, hogy bár óriási ütközetre nem került sor, akadtak izzasztó, és kiakasztó pillanatok. A legmeghatóbb momentum számomra amikor kiderült, mit is kért pontosan Lothaire a kívánság gyűrűtől. A legkiborítóbb, amikor a boldog finálé előtt elszakadtak főhőseink egymástól, és az egyik annyira nő, a másik meg annyira arrogáns disznó.... hogy áááá! Még jó, hogy jön Nix. Ó igen, találkozhatunk új, megkedvelhető szereplővel, de beköszönnek régebben megismertek is. És igen, a legnagyobb állkoppanás előidézőjének képzeletbeli díját mindenképpen a kótyagos Nix viszi. Micsoda története van ennek a két ősöregnek, és micsoda kombinálás zajlik abban a zavaros fejecskében. Remélem, egyszer párra talál, bár én nem annyira ragaszkodom Mike Rowe-hoz, mint ő. :)
Nos, azt hiszem lassan kezdek túl rajongós üzemmódban futni, így lassan befejezem. A lényeg, egy bámulatos sorozat kapott egy újabb pompás folytatást, én pedig ismét várhatok... kíváncsi vagyok, jól tippelek-e, hogy ezúttal Kristoff és Furie kerül majd sorra.


Kóstoló: Fülszöveg és részlet & Idézeteim
Sorozat: Halhatatlanok 12. történet
Máshol: goodreads

2012/4.

Kiadó: Gallery
Megjelenés: 2012. január
Formátum: 468 oldal, ebook (amazon.com)

6 megjegyzés:

  1. Jézus.Ezzel most nagyon felkeltetted az érdeklődésemet :)köszi.
    Minden amit a történetről és a karakterekről írsz KELL nekem :) De sajnos még nagyon messze lehet az a magyar megjelenés :(

    nat

    VálaszTörlés
  2. Szia nat!
    Igen, sajnos van pár rész még ezelőtt, ami itthon kiadásra vár. De esetleg fuss neki angolul. Megéri! ;)

    VálaszTörlés
  3. Lehet az lesz. De ahhoz még egy kicsit gyakorolnom kell. Kenyon könyveit sokkal könnyebben elolvasom...

    VálaszTörlés
  4. Én személy szerint csak imádni tudom Lothaire-t. Akármit csinál nem lehet nem szeretni.:) Engem nagyon meglepett, hogy Kristoffnak Furie a párja... én Cass-szel képzeltem el. Én az ő könyvét várom nagyon.

    VálaszTörlés
  5. Laura voltam csak későn olvastam el a zárójeles részt:)

    VálaszTörlés
  6. Nagyon gondolkodtam azon, hogy megvegyem-e Reginleit és Declan könyvét, mivel nem tudtam elképzelni, hogy némi kínzatás után hogyan lehet összehozni őket hihetően és klisé nélkül. Nos az eddig ellenszenves Regint megszerettem, a könyvet 1 nap alatt kivégeztem. És Lothaire - aki addig egyáltalán nem érdekelt - olyan nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy már alig várom, hogy kijöjjön a kötete magyarul, legalább annyira várom mint Nixét (pedig ezt sosem hittem volna) . Nagyon-nagyon jó volna, ha minél előbb olvashatnám a rosszfiú könyvét is magyar fordításban, mivel Cole eddigi fordításai is elképesztően jók.

    VálaszTörlés

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top