Lara Adrian - Ashes of Midnight - A vámpír sírja
Lara Adrian nekem állandóan fejtörést okoz. Mert nem rossz, nem rossz, de mindig várnék még valamit. Leköt, és érdekel a szereplők sorsa, de nem váltja ki azt az izgalmat, amit néhány más írónál érzek. Persze az ő könyvei még mindig jobbak, mint jó néhány más szerző művei, akkor is, ha nem kerülnek fel a szubjektív, képzeletbeli legjobbak dobogójára. És ráadásul mindig van valami, ami miatt csak el akarom olvasni a soron következő regényt is.
Andreas már Tegan könyvében is szimpatikus volt, s amikor Nikolai történetébe ékelve azzal sokkolt a szerző, hogy kedves emberi barátnőjét, Helent felhasználva lemészárolták az általa vezetett menedék lakóit, vérzett érte a szívem. Nem lehetett kétséges, hogy mindenképpen megpróbálja megbosszulni a családját. (És igen, itt klappolna A vámpír bosszúja cím.)
Hogy ehhez a pirokinetikus képessége lesz az eszköz, várható volt. De az, hogy hogyan is működik, milyen is valójában ez az adottság, elképesztett. Nagyon tetszett, ahogyan leírta az írónő. Hogy női főszereplőként egykori kedvesét láthatjuk, csak alátámasztja, hogy a jó vámpírok mennyi képesek szeretni... még harminc év távlatából is. Igaz, utáltam az okot - nem szerette volna éledező képességével veszélyeztetni Claire biztonságát - amiért egykor elszakadtak egymástól. Amikor ilyesmit olvasok, mindig bennem motoszkál, hogy szívem szerint lekevernék a macsó harcosnak egy baráti észre térítő pofont, mert mi a jó égért nem képes a felmerült problémát megbeszélni a párjával. Oké, oké, óvja, vigyázza, de társaknak kellene lenniük, és ehhez azért az őszinteség is dukálna. Persze a történet végére a 'rémes' adottság nem tűnik el, de főszereplőinknek legalább sikerül Andre csökönyössége ellenére is egymás mellett kikötniük.
A másik dolog, amin felvontam a szemöldököm, kicsit hümmögtem, mielőtt napirendre tértem volna felette, hogy a pillanatnyi gonosz, a fő ellenség, Roth uraság milyen hibbant ok miatt kezdte egykor utálni Andreast. Valami apróság miatt azzal büntette szegény feleségét, hogy kiültette a hideg esőbe, és Reichen volt az egyetlen, aki felajánlotta neki a kabátját, sőt hazavitette a sofőrjével a nőt. Ezzel úgy megalázva a férjet - szerinte -, hogy annak eldurrant az agya, és bosszút esküdött. S amikor Andreas lelépett megzavarodva erősödő képességétől, csak hogy egykori szeremére lecsaphasson, Roth megölette szegény félénk feleségét. Kérdem én, senkinek nem tűnt soha fel ez eddig, hogy az ürge egy elmebeteg? Jó, hogy nagy spíler a pasi, hiszen Dragossal is szépen keverik a kártyát, de akkor is furi ez az ok-okozati láncolat. Na és az pedig, hogy 30 év alatt nem futottak össze az egykori szerelmesek, hogy az elhagyott nő soha nem akarta kérdőre vonni egykori szerelmét... Nem tudom, kicsit... khm.
De mindezek mellett szórakoztató, jó kis paranormális romantikus, ahol visszaköszönnek a már megismert szereplők, a fő jó & gonosz szál szépen göngyölödik, tehát nem is kétséges, hogy kézbe kell venni a folytatást is.
2010/44.