Julia Quinn - Dancing at Midnight - Ma éjjel táncolnék
| Lady Arabella Blydon szép és okos, és elege van az olyan férfiakból, akik csak az egyik tulajdonságát hajlandók értékelni, a másikat figyelmen kívül hagyják. Amikor egy kérő kijelenti Arabellának, hogy szépsége és nagy hozománya miatt hajlandó elnézni neki botrányos kékharisnya hajlamait, úgy határoz, hogy egy ideig nem akar jelen lenni a házasulandók piacán. Nem számít arra, hogy megismerkedik Lord John Blackwooddal, a sebesült háborús hőssel, aki annyira felkelti érdeklődését, ahogy addig egyetlen férfi sem. Lord John megélte a háború borzalmait, de semmi sem volt olyan félelmetes érzés szívének, mint Lady Arabella közelsége. Mert Lady Arabella mámorító, bosszantó… és miatta Lord John úgy érzi, érdemes élni, hogy táncolhasson vele, amint éjfélt üt az óra. És bár tudja, hogy nem olyan férfi, akit a kisasszony megérdemel, mégis kívánja. Ám az éjfél varázsát megtöri az éles napfény. Vajon ez a meggyötört lélek képes lehet újra szeretni? Főszereplők: Arabella Blydon & John Blackwood Oxfordshire & London - 1816 Sorozat: Csudajó 2. Műfaj: Történelmi romantikus Kiadó: Gabo Fordító: Bozai Ágota Megjelenés: 2013. november 15. ISBN: 9789636897253 430 oldal, puha kötés Értékelésem:  |
Mulatságos, szellemes és szexi regény bújik meg a roppant egyszerű borító alatt. A Ma éjjel táncolnék Julia Quinn korai – másodikként kiadott – regénye, de védjegyévé vált stílusa már itt tetten érhető. Ahogyan többi kötetében, úgy itt is az 1800-as évek elejére, a regency korba repít minket, hogy elmesélje egy visszahúzódó, ámde gáláns úriember és egy csöppet sem tipikus ifjú hölgy egymásra találásának történetét.
„- Ön nem túl beszédes, ugye? – fakadt ki Belle.
- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Ön felettébb bájosan kézben tartja a beszélgetés fonalának mindkét végét.”
A londoni szezon forgatagától megfáradt Blyndon házaspár úgy döntött, megérdemlik, hogy néhány hétre kettesben látogassanak el a gyönyörű Itáliába. Fiuk visszatért a patinás egyetem falai közé, leányukat pedig unokahúgukhoz, a friss házas hercegnéhez küldték vidékre pihenni. Lady Arabella a legtökéletesebben elégedett volt ezzel a helyzettel, hiszen így teljes figyelmét a Nagy Shakespeare Olvasási Programjának szentelhette, miközben a táj szépségében gyönyörködhetett, és élvezhette a friss levegőt. Egyszer azonban, amikor a szokásostól messzebb sétált, és egy fa alatt üldögélve épp a Téli regével, no és pápaszemért kiáltóan rossz látásával küzdött hősiesen, egy elegáns öltözetű úr zavarta meg csendes magányát. S mindezt azért, hogy felhívja rá figyelmét, nem túl körültekintően járt el, amikor kiválasztotta piknikje helyszínét. Lord John Blackwood, az ibériai félszigetről komoly, maradandó lábsérüléssel hazatért katona, akit szolgálataiért a korona nemesi ranggal jutalmazott. Az egykori tisztből így báró lett, majd okos befektetéseinek hála földbirtokos. Majorsága pedig pontosan a hercegi uradalom tőszomszédságában terül el, s a lány oda tévedt át akaratlanul azon a bizonyos napon. Az évődően kötekedő hangulatban zajlott első találkozásukat követően Belle képtelen volt napirendre térni afelett, hogy akad, aki nem csupán bizonyos benne, de még hangot is ad abbéli meggyőződésének, hogy képes leélni napjait az ő társasága nélkül. Eltökéli, hogy a társadalmi pezsgéstől eddig távol maradó férfit kicsalogatja elvonultságából. Majd, miután e küldetést sikerrel teljesítette, még nagyobb célt tűz maga elé: John szívének meghódítását. Ki gondolta volna, hogy ebből ekkora kalamajka és kaland kerekedik.
„Nem emlékszem, mikor engedtem magamnak legutóbb boldognak lenni. Most pedig egész nap nem lankad le a mosoly az arcomról és nem tudom, miért. Megmásztam egy nyavalyás fát, bemásztam az ablakodon és itt vagyok… és nevetek. – Azzal talpra ugrott, magával húzva a kisasszonyt. – Éjnek évadján veled lehetek. Ma éjjel táncolnék…”
Belle személyében egy okos, cserfes, könyvmoly kékharisnyát ismerhetünk meg, míg Johnban végre nem egy elképesztően gazdag, hölgytérdeket remegtetően hibátlan külsejű főhőst kapunk. Tökéletes párosítás, akiknek pompás társaságot szolgáltat a sokszínű mellékszereplői gárda, melynek egy részét már a Csudajó lapjain megkedvelhettük. Az ott szerelembe esett Asbourne hercegi párt boldog friss házasokként, első gyermeküket várva láthatjuk viszont, és kuncoghatunk azon, hogy az egykori szélvész Emmát még a várandósság sem igen lassítja le. Bella cinkostársának szerepében szintén ismerős gentlemant, a herceg legjobb barátját üdvözölhetjük, ráadásul ezúttal Sir William Dunford alaposan megcsillogtatja humorát is. Ám a legváratlanabb, s egyben legkellemesebb meglepetés az, hogy a hírhedt Smythe-Smith zeneest már ebben a korai műben is feltűnik.
Ahogy az a Quinn-regényekben lenni szokott, a bőven mért szarkasztikus megjegyzések és szellemes dialógusok garantálják a történet jó hangulatát – viszont ezúttal a derűs szerelmi civódás közé némi komorságot is csempészett az írónő. Előbb John emlékei térnek vissza álmait kísérteni, majd valaki többször megkísérel az életére törni. Mint utóbb kiderül, ez a két dolog sajnálatosan összefügg egymással: még jó, hogy talpraesett hölgyekből és lojális urakból nincs hiány, ha ilyen zavaró tényezőktől kell megszabadulni.Számomra mindig öröm, ha a szerzők nem próbálják úgy beállítani, mintha a régi korokban nem léteztek volna testi vágyak. Nos, ez a vád nem érheti a regényt, mert itt aztán bőven kijutott szenvedélyes csókokból és lopott édes pillanatokból. Ám az összes érzéki jelenet közül kiemelkedik egy, amit egyszerűen meg kell említenem: a 19. század eleji divat azt diktálta, hogy a hölgyek lábaikat sok réteg anyag alá rejtsék, holott dekoltázsukba a legtöbb ruha alapos betekintést nyújtott, így akkoriban egy bokavillantás merészségnek, már-már frivol tettnek számított. Ebben a könyvben Belle ugyan egy kínzó vízhólyag prózai okán, de térdig rántja szoknyáját az egyik jelenetben, nem tudva, hogy John távolról figyeli, és milyen izgatónak találja ezt. Kimondottan tetszett, ahogyan leírta az írónő, hogy a nő számára oly hétköznapi tett, mint selyemharisnyájának levétele, a férfi számára mennyire erotikus töltetű lehet.
Ha kedvenc jelenetet kellene választanom, bajban lennék, annyit bejelöltem olvasás közben. Imádtam Belle dohogását, amiért a hölgyek könyvesboltjában Byron műveit nem árusítják. Ahogyan szerettem John verselési kísérleteit is, amint bőszen igyekezett ismeretlen költők tollával ékeskedve meghatni szerelmét, csakhogy Belle irodalmi jártassága mindannyiszor kifogott rajta. Mindazonáltal nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy az egyik vitából idézzek röviden, mert annyira megmosolyogtatott, hogy dobogós helyezett lett:
„- Pofon vágnám uram – csattant fel -, de attól tartok, az arca megfertőzné a kezemet. (…)
- Ne próbáld meg kimagyarázni magadat, kislány! – figyelmeztette.
- Kislány? Kislány? Fenébe a fertőzésveszéllyel, azt hiszem, mégis pofon váglak!”
Ezek, és még számtalan ok miatt mondhatom, engem elbűvölt a könyv, a sok kellemes pillanat messze felülmúlja az itt-ott tetten érhető apróbb kidolgozatlanságokat, és a tényt, hogy az írónő képes volt megfosztani olvasóit az Emma fára mászási tanácsait részletező levél teljes leírásától, így több oldalnyi nőietlen, de fölöttébb kalandos útmutatóból kihagyva mindannyiunkat. Beismerem, talán nem ez a legjobb Quinn-regény, de még így, hibáival együtt is kitűnő szórakozást nyújthat minden történelmi romantikát kedvelő olvasónak.
.png)
„Mit képzel ez a csitri? Egy férfit nem lehet a végtelenségig provokálni.”
„- Ne bosszants te is! Alex nem enged ki ebből az átkozott szalonból, mert félti az egészségemet.
- Nézd a dolog jó oldalát, és vedd úgy, hogy et örök szerelmének és rajongásának tünete.”
„- ...Talán ostoba vagy, talán részeg vagy mindkettő, hogy engedted...
- Engedni? Őt engedni? Ó, Blackwood, megnézem majd, hogyan tudod kordban tartani, ha a férje leszel. Én nem engedtem meg neki semmit. Maga Napóleon sem tudta volna visszafogni.”
„- A szíved már szabad.
- Nem - súgta. - A tiéd.”
„- Gond van a paradicsomban? - kérdezte Dunford kaján vigyorral.
- Ne is gondolj arra, hogy kárörvendj a bajunkon, te gazember!
- Vedd ezt bóknak. Senki baja nem okoz nekem ilyen örömet.”