Gail Carriger - Changeless - Változatlan
|
Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával.
Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes… Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja.   |
Az ünnepi megjelenési időszak egyik általam legjobban várt könyve volt ez, mert a Soulless teljesen és totálisan rabul ejtett az év elején. Imádtam a természetfelettiekkel benépesített, steampunkosított viktóriánus Londonba kalauzoló történetet humoros párbeszédeivel és nem mindennapi karaktereivel. A könnyed szórakozást adó könyv ott zárult, hogy lélektelen kékharisnya Alexiánk beevezett a házasság boldog révébe Lord Macon oldalán, sőt, fontos politikai posztot kapott az udvarban, mint lélekőr.
„- … emlékezz, a józan eszemért vettél el!Lord Maccon morgott, de nem húzódott el.- A testedért vettelek el, és azért, hogy befogjam a szádat. Csak nézd meg, hová jutottam miatta!- Ó, Conall, milyen kedves tudsz te lenni! - forgatta a szenét Lady Maccon, aztán fogta magát, és gyorsan szájon csókolta a férjét, ott, mindenki szeme láttára.Valóban ez volt a legbiztosabb módja, hogy befogjanak egy szájat vagy akár egy falka összes száját – mindet megbotránkoztatni.”
Aki hozzám hasonlóan abban reménykedett, hogy a korábban tapasztalt hangvétel folytatódik majd ebben a regényben is, szerintem csöppnyit meglepődik. Én legalább is így tettem, mert már az első néhány fejezetet követően azt éreztem, az írónő ezúttal komorabb, sötétebb hangot ütött meg. Vagy csupán azért gondolom így, mert elkötelezett románc rajongóként több mint rosszul érintett, hogy a könyv első felében több szó esett az új napernyőről, mint a szerelmetes farkasalfa férjről? Rendben, hogy elképesztő az a napernyő, annyi minden titkos ketyere kap benne helyet, node akkor is! Folyton az járt a fejemben, hogy mikor jönnek az első részből ismerős évődések? Lord Akeldama feltűnése némileg enyhített borús hangulatomon, de mintha ő sem lett volna igazán formában ezúttal, igaz a gyönyörűséges szóvirágokkal most sem spórolt.
„- Feltételezem, maga már mindent tud a dologról, maga nagy hatalmú politikai nárcisz, maga.”
Hál istennek egy nem mindennapira sikeredett léghajó utat követően főszereplőink útjai Skóciában ismét egyesültek, és háborgó lelkem megnyugodhatott (ideig óráig), s jobban koncentrálhattam arra a bizonyos természetfeletti kedélyeket borzoló anomáliára, ami oly sürgős cselekvésre ösztökélte mind a NYIHA vezető Lord Maccon-t, mind pedig a lélekőr Lady Maccon-t. Nevezetesen, hogy valami titokzatos fegyver, átok, vagy tán járvány következtében a halhatatlanok bizonyos körzetekben elvesztik halhatatlanságukat. A vámpírok kénytelenek lemondani szemfogaikról, a farkasemberek bundájukról, s ráadásként mintha tömeges szelleműzésre kerülne sor. A minden kétséget kizárólag átívelőnek szánt történetszál érdekes volt, az egyiptomi vonatkozást különösen élveztem. Tetszett, hogy az első nagy rejtély megoldódott - nem is akárhogyan -, ám maradtak nyitott kérdések, felderítésre váró múltbéli titkok, és leleplezendő ármánykodók.
Amit már kevésbé értékeltem, az a könyv utolsó pár oldala. Úgy felpaprikázódtam tőle, hogy az elmondhatatlan! Annyira egyértelmű a hogyan, hogy szívem szerint jól a gróf úr kemény kobakjára koppintanék, amiért képes volt így reagálni egy ilyen nagyszerű hírre. Mondhatnám, egy ilyen befejezés az azonnali folytatásért kiállt, de jelenleg még túlon-túl sértődött és feldúlt vagyok, amiért ezt tette velem Ms Carriger, és nem vagyok hajlandó a Blamless után nyúlni.
Volt viszont egy iciri-piciri apróság, amely mellett még ily’ zsörtölődő hangulatomban sem mehetek el csak úgy. Másnak is feltűnt, amikor Lyall professzor a vámpír dolgozó Biffy-re tekintve azt gondolta magában, hogy amaz igazán jóképű? No, én teljesen belelkesedtem az ebben rejlő lehetőségtől. :D
Természetesen minden morgolódásom dacára folytatni fogom a sorozatot, ez nem is lehet kérdés.
Értékelésem:
