J.R. Ward: The Beast

A neve Rhage, ő a testvériség leghalálosabb harcosa és legtelhetetlenebb szeretője, akinek belső vadállatát soha nem lehetett megszelídíteni. Rhage azonban Mary Luce mellett megtalálta az örök szerelmet. A nőt egykor életveszélyes átok fenyegette, miközben a vámpírharcosával és védelmezőjével eltöltött örök életről álmodozott. Együtt megjárták a poklot. Most folytatódik a történetük, amely garantáltan ismét visszahívja a rajongókat a testvériség legújabb "félelmetesen rabul ejtő" világába.

Hosszú évek óta vagyok a Fekete Tőt Testvériség rajongója. Feledhetetlen pillanatokat köszönhetek a sorozatnak: izgatott, eszeveszettül boldog és elragadtatott perceket, morcos és egyben aggodalmas durcázásokat, s igen, néhány csalódást is. Egy biztos, sosem unatkoztam, amikor Caldwellbe látogattam a fiúkhoz. Mégis, minden egyes folytatást némi félsszel a szívemben veszek kézbe. S most, amikor egyik kedvencem második történetéhez érkeztünk, mintha még nagyobb félelem uralkodott volna el rajtam. Persze ez nem gátolt meg abban, hogy rögtön a megjelenéskor lelkesen belevessem magam az újabb kalandba. És örömmel jelentem, egy-két döbbenettől eltekintve, kb ilyen voltam olvasás közben:

Igen, minek is tagadnám, imádtam ezt a részt! Elismerem, van bennem némi elfogultság, ha Rhage-ről van szó, de ezt félretéve is úgy gondolom, ez ütős kis darab lett.

”You are both my strength and my weakness, Mary mine.”

Az írónő mintha csak meghallotta volna az olvasók szavát, erősen visszább vett az ezernyi szálon futó mesélésből. A regény túlnyomó része a főszereplő párosra koncentrált, bőven teret hagyva a drámára, romantikára és szenvedélyre egyaránt. Külön szeretném kiemelni, hogy adódott alkalom a beszélgetésre is. Bizony, végre egy páros, akik, ha nem is első nekifutásra, de tényleg kommunikáltak a felükkel. Tetszett, hogy Rhage és Mary ahogyan egy jó párnak azt illik, addig macerálták a másikat, míg az színt nem vallott a gondolatairól, hogy megosztották egymással a félelmeiket és vágyaikat, hogy együtt jutottak dőlőre a problémával.

Természetesen azért a többiek élete sem állt meg arra a majd egy hónapnyi időre, amit ez a könyv felölelt. Jöttek-mentek, egy-egy cuki jelenetre szinte mindenki tiszteletét tette (végre egy villanásnyi Luchast is kaptunk!), sőt, néhány új szereplőt is megismerhettünk. Valamint pár, már a korábbiakban elindított sztoriszálon szintén volt előrelépés. Ám, nagy örömömre ezek csupán színesebbé, kellemesen mozgalmassá tették a kötetet, viszont szó sem volt arról a töredezettség érzetről, amely az utóbbi pár alkalommal annyira zavart engem. Szerintem itt jó ütemben érkeztek a váltások, s amikor előrelapozni támadt kedvem, inkább izgalmamban tettem volna, mint azért, mert untatott vagy hidegen hagyott az, amiről épp szó esett. Igazán élveztem, ahogyan keveredett az akció és izgalom, meg a szenvedély és gyengéd érzelmek, s ahogyan ezt az egészet még megkoronázta a néhány meglepő fordulat.

Ami csöppet sem változott az a szöveg stílusa. Maradtak a popkultúra utalások, a márkanevek, a humor és a lazaság. Azaz tipikus Wardos hangvételű lett a tizennegyedik Testvériség kötet is.

”There was so much to live for, fight for, love for.”

*hatalmas sóhaj* Mi lesz most velem jövő tavaszig?

SPOILER ZÓNA – Bár próbáltam visszafogott maradni, mindenki csak saját felelősségre olvassa az eztán következőket!

”YouTube was a total pain int he ass when you wanted to keep your war with undead under wraps.”

A végére kikerekedő emberlány-nyomoz-a-vámpíros-dolgok-után szálat, no meg az Őrző és Omega körüli állkoppantást leszámítva szerintem három részre oszthatóak a regény történései.

””…don’t make your hellren die from the wanting.”
Mary had to smile at him. ”You slay me.”
”And you could lay me? Please?””

Igyekszem nem fangirlös olvadozást csapni Hollywood körül, de muszáj kimondanom, többször szerettem volna megzabálni ezt a cukipofát. Például, amikor kettesben maradt bébi Wrath-al, az valami tüneményes egy jelent volt. Elmondhatatlanul imádtam, hogy mennyire szerelmes a felébe, hogy ezernyi kedvességet képes neki és róla mondani, miközben a szenvedély is tombol közöttük (khmmm, legyen elég, hogy többek közt újabb kéjes látogatást tettek a kamrába). De a szívemet azzal rabolta csak el igazán, ahogyan az árván maradt Bitty-val bánt. Kedvesen, odafigyelve és törődően, miközben persze hozta a nagydumás, játékos énjét. Ráadásnak még ott volt a sárkánya, ami továbbra is valami eszméletlen aranyos módon imádja Mary-t, sőt, immár a kislányt is, akivel konkrétan úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt kutyus.

” But one did not fall in love with the enemy, after all. And not just because one was a Chosen.It was because Xcor, and his Band of Bastards, had declared war upon Wrath and the Brotherhood.”

Várható volt, hogy a Testvérek nem nyugszanak, míg kézre nem kerítik az uralkodó életét veszélybe sodró Banditák vezérét, de azért innen nem lesz egyszerű happy endet kihozni, még annak fényében sem, amit Tohr és Xcor sikátorbéli találkozása óta gyanítottunk, s most végre Layla bizonyítékot is talált rá a vámpírarchívumban. Nem állítom, hogy Xcor nem érdemli meg, ami rá vár, csak ugye az a bolond romantikus szívem nem viselné jól, ha még egy páros maradna le a rózsaszín végkifejletről.

Ami pedig Layla terhességét illeti, tudom, a legutóbbi közönségtalálkozón sejtette Ward, hogy itt az ideje a kisbabák megszületésének, de azért fölöttébb aggódtam, amikor kiderült, hogy ennyivel a kívánatos idő előtt érkeznek a kicsik. Szerencsére, bár az írónő egy pillanatra mindenkire ráhozta a frászt, végül talált megoldást arra, hogy az újszülött ikerpár minkét tagját megismerhessük. Imádtam, hogy a srácok egész idő alatt olyan édesen támogatóak voltak. És igazán tetszett az a plusz oltalmazó szerep, ami az események alakulása miatt kijutott az édesapának, csakúgy, mint a gyermekek elnevezése.

”Assail, son of Whoever-the Fuck, was dressed in funeral-cortage black, his Dracula-dark hair requiring no camouflage, his handsome-as-sin face furrowed so tight with murder that you had to respect the guy.”

A pasi nálam elnyerte a kellemes meglepetés különdíját. Ahhoz képest, hogy amikor pár résszel korábban feltűnt a színen semmi mást nem láttam benne, mint Rhev halvány másolatát, mostanra egész szépen összekapta magát. Elismerem, sokat dobott a megítélésén, hogy végre jó irányba fordította machinációs képességeit, hiszen a Király ’titkosügynök’ének tisztsége mégiscsak messze szimpatikusabb, mint egy drogbáró szerepe. Az embernőci utáni sóhajtozásával ugyan továbbra nem tudok mit kezdeni, de a kíváncsiságomat végre felkeltette, méghozzá piszokmód. Amikor előtört belől a full dom, az rettentő dögös volt, ugyanakkor nálam mindent vitt, ahogyan kóstolgatta az ármánykodó Throe-t. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban nem lenne ellenére egy pasi/pasi akció, avagy mindezt kizárólag azért csinálta, hogy kibillentse a másikat a megvető hűvösségéből. Hazudnék, ha azt mondanám, nem játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha Marisolt elfelejtve az érdeklődése inkább Markcus, a most kiszabadított vérrabszolga, felé fordulna.