Cynthia Hand - Hallowed - Angyalfény
| Clara Gardner hónapokon át készült arra, hogy szembenézzen a látomásából ismert erdőtűzzel, mégsem tudott felkészülni a döntésre, amelyet a végzetes napon kellett meghoznia. A rendeltetését közel sem olyan egyszerű teljesíteni, mint ahogy gondolta, most pedig a Tucker iránt érzett szerelme és a Christianhez fűződő bonyolult érzelmei között őrlődik. Emellett egyre jobban megismeri az angyalok világát, a Jó és a Rossz közötti harcot, ráadásul szembe kell néznie egy szörnyű ténnyel: valaki, aki közel áll hozzá, hónapokon belül meg fog halni. A lány jövője csupa kérdőjel, egy dologban azonban biztos: a tűz csupán a kezdet volt.   |
Szerettem az Angyalsorsot. Olyannyira, hogy kimondottan vártam, hogy megérkezzen a folytatás.
„– Szóval mi ez az egész? Meghalok a kíváncsiságtól.– A türelem rózsát terem.– Nem erősségem a kertészkedés.”
Persze be kell vallanom, hogy amellett, hogy tetszett a történet, megfogott magának az írónő stílusának kedves egyszerűsége, és gyönyörű képek villództak képzeletemben a táj leírásainak olvastán, volt még valami, ami miatt ez a YA sorozat nálam polcra tevős státuszt érdemelt. Tucker. Ez az egyszerű, normális, átlagos srác, akinek első felbukkanásakor elkövetett „Répafej” beszólásáról nekem rögtön Gilbert Blythe (Anne a Zöld Oromból) ugrott be, ezzel mintegy garantálva, hogy máris megkedveljem. Rendes, jóravaló fiú, aki szereti ugratni a lányokat, de ha a helyzet úgy kívánja, felelősségteljes gyermek, segítő báty, elbűvölő udvarló. Komolyan mondom, a szememben hatalmas piros pontot ért az, hogy a fokozódó angyalvérű kavarodásban Clara értelmes lányként nem a titokzatos idegent választotta, hanem Tuckert. Izgultam is, hogy a tini könyvek általános betegsége ne hatalmasodjon el a sorozaton, és ne csapjunk át ’jaj, nem tudom, kit is kellene választanom” gyötrődésbe. Hát, sajna ez nem jött be.
Az Angyalfényben úgy éreztem, mintha Ms. Hand rehabitálni szeretné Christian karakterét, aki valljuk be, az első rész alapján nem tűnt olyan hú de iszonyat jó fogásnak. Voltak jó pillanatai, de a lelkét nem csillogtatta meg különösebben. Nos itt erre nem lehetett panasz. Bármennyire is próbáltam kőszívű lenni vele szemben, el kell ismernem, egész egyszerűen képtelenség nem megkedvelni. Mert kitartó, mert mindig ott van, mert biztos támasz, és az a fránya sors is mindent megtesz azért, hogy őt helyezze előtérbe. És ezzel egyenes arányban háttérbe tolja Tuckert.
Ám az egy dolog, ha kedvelhető egy szereplő. Ha a hősnő kezére pályázik, nem árt, legalább is nálam, ha megmozdul valami kettőjük között. És őszintén? Áradozhat nekem Clara arról, milyen édes Christian csókja, én nem éreztem a szikrát. Persze benne van a pakliban, hogy elfogultságomban nem veszem észre a nyilvánvalót, de számomra ők csak barátok. Barátok, akik mintha kényszerítenék magukat, hogy egymás felé forduljanak, mert nekik együtt kell lenniük. De a szerelem attól őrült és romantikus, hogy nem a logikára hallgat, nem ismer előre megrajzolt menetirányt, nem? Hol van itt a szívre kell hallgatni? Hol van itt a szerelem kitart, és mindent legyőz? Baromi pipa leszek, ha eleve elrendeltetésre hivatkozva az angyalfiú lesz a befutó.
Gondolom, egy ilyen kifakadás után többen azt várják, hogy majd azt mondom, chiao Cynthia Hand, a kapcsolatunknak ezennel vége. Nos, nem fogom ezt mondani. Hogy miért? Mert azzal, hogy az írónő maga viccet csinált a melyik fiút válasszam tipródásból, kifogta a szelet a vitorlámból.
„Az ideköltözésünk előtt sosem keveredtem ilyen szerelmi háromszöges hogyishívjákba, amikor a lamúros filmekben meg regényekben az összes pasi egyetlen nő után koslat, noha őnagyságában semmi pláne nincs, valamiért mégis mindkettőnek csak ő kell. A nő meg rinyál, hogy „Ah, melyiket válasszam? Ez a William olyan érzékeny, megérti a lelkemet, egyből levett a lábamról, ó, kegyetlen sors, bla-bla-bla-bla-bla, de hát most akkor ugye mégis hogyan éljek Rafe nélkül, aki olyan forróvérű és szenvedélyes, és igazán csak egy icurka-picurkát vadul szeret?”Mindig azt hittem, hogy ilyen röhejes helyzet a való életben tutira nincs.Most aztán rajtam lehet röhögni.”
És nem tehetek róla, ezt olvasva tényleg felnevettem. Szóval ha végül jó útra tereli a történetet, kész leszek megbocsátani, amiért a bolondját járatta velem ebben a kötetben.
S hogy egyébként milyen volt? Változásokat hozó, ugyanakkor egy helyben topogó. Csendesen folydogáló, de drámai fordulatokban gazdag. Közelebb kerültünk-e ahhoz, hogy kiderüljön, mi is Clara küldetése? Egy tyúklépésnyivel sem. De megannyi személyes probléma, a múlt titkolt darabjai, a jövő kecsegtető lehetőségei úgy lefoglaltak, hogy ez akkor, olvasás közben nem is tudatosult bennem. Egyszerűen csak hagytam, hogy átjárjon a regény hangulata. Forgattam a szemeim Angela néhány megmozdulásától, képzeletben elutasító pofákat vágtam Christian felé, gondolatban rázogattam a Team Tucker szurkoló pomponjaimat, együtt gyászoltam Clarával, aggódtam Jeffryért, elmerengtem édesanyjuk fiatalságán, őrültebbnél őrültebb elméleteket gyártottam a végkimenetelről… és egyszer csak véget ért a könyv.
Picit melankólikus de csodás kis darab. Természetesen várom a folytatást, hiszen számos szál vár elvarrásra, és persze nem adom fel, továbbra is Tuckerért drukkolok!
Értékelésem:
A könyvet hálásan köszönöm a kiadónak!
Tudsz róla, hogy a Maximnál a jó könyvek olvasása akár pihentető wellness hétvégét érhet?
Részletekért katt a képre!
