J.R. Ward: The Chosen

Xcor, a Banditák Bandájának vezetője a vak Király életére tört, s most brutális kihallgatás elé néz, hogy aztán gyötrelmes halált haljon a Testvériség keze által. S bár kegyetlenséggel és gonosz tettekkel teli élete végén megbékélt a sorsával, mérhetetlen módon sajnálja, hogy a Kiválasztott Layla soha nem lehetett az övé. Egyedül Layla ismeri az igazságot, amely megmenthetné Xcor életét. Ám ha felfedi a férfi önfeláldozó tettét vagy eltitkolt származását, azzal mindkettejüket leleplezi, s tönkreteszi mindent, ami kedves a szívének - még édesanyai mivoltát is. Szerelem és hűség közt örlődve kell erősnek maradnia. Egyetlen szerelméért szembe kell szállna a családdal, amely befogadta. S ha valami csoda folytán Xcor megbocsátást nyer, újabb súlyos kihívással kell szembenézniük: áthidalva a világaik közti szakadékot utat kell nyitniuk a jövőnek, amely akár még nagyobb háborút, még több pusztulást és halált hozhat. Miközben egy veszélyes régi ellenség visszatér Caldwellbe és lelepleződik az új Istenség kiléte már semmi sem biztos a Fekete Tőr Testvériség világában... sem az igaz szerelmek, sem a sorsok, melyeket hosszú idővel ezelőtt véstek kőbe.

“You two work out whatever this is.”

Hiába volt ez már a 15. kötet, még mindig elmondhatatlan izgalommal számoltam vissza a napokat, amikor végre ismét elveszhetek a Testvériség drámázós-kalandos-romantikázós életében. Hajnalban keltem, a nap minden szabad pillanatában olvastam, hogy aztán éjfél körül kétségbe essek, amiért máris véget ért a könyv. Úgyhogy igen, tagadhatatlan, hogy teljesen lekötött az, ami a lapokon zajlott. Ugyanakkor az érzéseim messze nem ennyire egyértelműek.

A regény felépítésénél követte az írónő a bevált receptet. Majd’ 550 oldalon, az előszóval egyetemben 70 fejezeten át újfent egy kisebb csokornyi cselekményszálat tartott folyamatosan mozgásban. Volt itt visszatekintés a múltba, egy-egy villanás régi, kedvelt szereplőktől, régóta tartó történetszálon való kisebb előrelépés, alapozás eljövendő eseményekhez, állkoppantó meglepetések, nagy veszekedések és kibékülések. Ami a nyelvezetet illeti szintén nem volt hatalmas változás, maradtak a popkultúra utalások, a márkanevek, a szlenges kifejezések. Sőt, mintha ezek még markánsabban jelentek volna meg, bár elképzelhető, hogy csupán azért éreztem így, mert a humor ezúttal csak elvétve tette tiszteletét. Nem igazán láthattunk játékos ugratásokat vagy beszólásokat, az örök bohóc Lassiter szintén komolyabb teendőkkel volt elfoglalva, a Xcor szál pedig amúgy sem volt épp könnyednek mondható, szóval a hangulat itt-ott már-már morózusba csapott át. Egy bizonyos karakter lamentálása meg csak még tovább súlyosbította ezt, de erről majd kicsit később. Amit itt és most fontosnak tartok megjegyezni, hogy Ward, akire anno sokan lelkesen rásütötték, hogy szereplői tüzelő nyulakat megszégyenítő módon üzekednek tíz oldalanként, olyan mértékben visszafogottá vált a szenvedélyes jelenetek számában és leírásában egyaránt, hogy engem alaposan meglepett vele. Nem mintha anatómiai kézikönyveket kenterbe verő részletekre vágytam volna, csak számomra nem volt igazán intenzív, valóban szenvedélyes ezeknek a pillanatoknak a bemutatása.

“It was always better to follow a bumpy course of one’s own than a smooth but intractable trail set by another.”

A történet maga öt fő szálra bontható vissza, amelyből az egyik - a kötet címéhez hűen - Layla és Xcor egymásra találása volt, akik egyébként engem a korábbi kötetek alatt szép lassan meghódítottak, itt meg aztán teljesen ellágyítottak. Őmellettük nagyobb szerep jutott a Qhuay párosnak, valamint Trez majdani happy endjéhez szintén megtettük az első lépéseket, ahogyan Throe manipulációinak új szintjébe is bepillantást nyerhettünk. S az ötödik? Nos, engem némileg kiakasztó módon ismét az írónői nagy favorit V és Jane került előtérbe. Pontosabban Vishous, ráadásul nem csupán azért, mert egy riporternő aggasztó módon sokat foglalkozik az interneten a vámpírok leleplezésével. Ez, lévén ő a Testvériség számítástechnikai guruja, logikus és érthető lenne. Ám az, hogy immár harmadszor nyüglődünk az ő és fele kapcsolatán, totálisan kiakasztott. S mindeközben egy hang nem sok, annyi sem esett Muhrderről, de Luchas és Assail neve is mindössze egy villanásnyira került elő.

Summa summarum ez a regény hozott kellemes pillanatokat, dühös morgásokat és elérzékenyedésre okot adó jeleneteket egyaránt, és hazudnék, ha nem vallanám be, hogy ezek egy jókora részéért Qhuinn volt a felelős. Nem vitás, élvezettel merültem el a The Chosenben, de – mint ahogyan egy hosszan tartó sorozat esetén kivédhetetlen – nem értek egyet néhány szerzői döntéssel. Persze ettől még várom a folytatást, s meglátjuk, merre visz minket tovább Warden képzelete. Az én tippem, hogy Trez kerül majd a főszerepbe, V-ék pedig a másod szereposztást fogják magukhoz ragadni. Szombat éjjel pedig kiderül, jól sejtem-e.

A bejegyzés innentől komoly spoilereket tartalmaz!

“We don’t get to pick who we fall for, and trying to talk yourself out of emotions is a recepie for failure.”

Úgy gondolom, az írónő szépen mutatta be kettejük útját. Ügyesen elérte, hogy a kezdetben nem éppen szimpatikus, sőt, olykor irritáló két szereplő egyre érdekesebbnek és kedvelhetőbbnek tűnjön, majd pedig elkezdjen az ember lánya értük és a boldogságukért drukkolni. Szokás szerint ez nem csupán ennek a regénynek köszönhető. Kapcsolatuk mélysége gyanítom nem is igazán érezhető át teljes valójában, ha az előzmények - a csalárdsággal kieszközölt találkozásuk, az apró, lopott pillanatok, a gyötrődések - kimaradtak. Ám ezekkel együtt számomra hihető és szerethető románc bontakozott ki közöttük, olyan, amiért képes voltam izgulni. Nem mondom, hogy a kedvenceimmé váltak, de megtanultam tisztelni őket, s immár értem mi mozgatja őket, mik a vágyaik. Mindketten gyökerüket vesztették, sodródtak, áhítoztak az elfogadásra, arra, hogy szeretetett találjanak. Hiszem, hogy meg tudják adni ezt egymásnak. Tetszik, hogy megláthattam Layla erősebb énjét, és bepillantást nyerhettem a megpróbáltatásokba, amelyek ennyire kemény férfit faragtak Xcorból, ugyanakkor helyeslem, hogy bár elismerte a király hatalmát, méltósággal és gerinccel tette.

“The Brotherhood and the Band of Bastards had to go try and make peace.”

Xcor rendeződött sorsa természetesen kihatással van a társai életére. Kitaszítottakból immár szövetségesekké, üldözöttekből a Testvériség bajtársaivá váltak. Picit ugyan elkapkodottnak és felületesnek érzetem a regény végi csatát, amiben bizonyíthatták lojalitásukat, de azt örömmel fogadtam, hogy nem hulltak automatikusan térdre a király előtt, hanem ragaszkodtak a saját feltételeikhez. Kíváncsi vagyok, vajon a jövőben jobban megismerhetjük-e majd őket, vajon megtalálják-e ők is a feleiket.

“Blay was the reason he breathed, the home he’d never had, the sunlight that powered his earth.”

Hihetetlen, milyen nagyon ki voltam bukva erre a történetszálra! Öt regényt szenvedtem végig ezekért a srácokért, végigizgultam az ikrek születését, kibekkeltem, hogy alig-alig ’látom’ őket a saját sztorijuk óta, erre szinte már a könyv elején félresiklik minden? Qhuinn bekattant, Blay megmakacsolta magát, gyermek elhelyezési vita kerekedett, a kisleányzót pedig elhanyagolta a papája…??? Hogy azt a leborult szivarvégét neki!!! Iszonyatosan mérges voltam, és akkor még finoman fogalmaztam. Szerencsére egy idő után Qhuinn kihúzta a fejét a sejhajából, és egy romantikus nagygesztussal ismét levette párját a lábáról. Annak pedig határozottan örültem, hogy Blay a bajban azért csak a párjához fordult segítségért, s bevallom, imponált kicsit az ultimátum, amit Qhuinn-nek adott.

“My destiny (...) is within my reach.”

Úgy tűnik, közeledvén a Pusztítós jövendölés valóra válásához a történet mozgásban tartásához szükség van egy új gonosz behozatalára, s mivel Xcorék bandája elhagyta a sötét oldalt, Throe evidens választásnak tűnik. Az szintén érthető, hogy a glyméra erejét veszítve nem lehet ellenfél a király számára. Node varázskönyv, fekete mágia, újfajta olajos fekete árnyék? Mi lesz ebből???

“It can be hard to go on when you’re the one left down here.”

Ki gondolta volna, hogy máris reménykedhetünk, hogy a szerelmét elveszített Trez ismét boldogságra találhat? Mondjuk több mint furcsa, hogy ez a lány Selena kiköpött hasonmása. Viszont abból a kevésből, amit megtudhattunk róla, elég szimpatikus. Ráadásul szerintem aranyosak együtt az Árnyékkal, úgyhogy bízom benne, nem hosszú éveket kell várnunk majd, míg rendeződik a kettejük kapcsolata.

“He was the one doing the Dr. Phil bullshit.”

Becsszó, bírom a pasit. Különösen imádom, amikor ha nem is szó szerint, de szívják egymás vérét Rhage-el vagy Lassiterrel. Azonban lassan kezd fárasztani, hogy mennyi regényben szentel különös figyelmet neki az írónő. Megvolt a saját története, volt, amikor azon ment a szüttyögés, hogy neki bizony továbbra is különleges szexuális igényei vannak, kiakadt, amikor az ikertestvére egy emberrel merészelt szerelembe esni. Nem lehetne, hogy lassan már elégedett boldogságba süllyedjen, ahelyett hogy újabb és újabb dráma kerekedjék körülötte? Elismerem, engem irritált a mostani könyvben elővezetett morózus állapota. Hát nem azt imádta Jane-ben, hogy milyen tettre kész és önálló? Hát nem hajlandó volt a szellem doki felvállalni a szélsőséges hálószobai játékokat? Most akkor mi a szentséges mindenható ütött ebbe a vámpírba? Tényleg megint alávetettekkel akar kavarni? Tényleg azon kell aggódnunk, hogy elhidegültek egymástól? Áááá… hihetetlen!

Jah, és végül egy utolsó, döbbent kérdés: Komoly, hogy Lassiter és az Őrző…?

“Who knew it took this much effort to give people a chance to exercise free will.”