2014. augusztus 6., szerda

Julia Quinn: Minx - Lent délen, édes…


molygoodreads

Egy szívtiprót csak egy nádi boszorka csábíthat el…
Henrietta Barrett soha nem követte a társasági etikettet. Ő igazgatja idős gyámjának a távoli Cornwallban lévő birtokát, női ruha helyett nadrágban jár, és az egyáltalán nem kisasszonyos Henry névre hallgat. Ám amikor gyámja meghal, Henry szeretett otthona egy távoli unokatestvér tulajdonába kerül.
És a kisasszonyt csak egy szívtipró szelídítheti meg.
William Dunford, London legjobb partinak számító agglegénye meglepődik, amikor megtudja, hogy birtokot és nemesi címet örökölt… valamint egy gyámleányt, aki azon mesterkedik, hogy a birtokra tett első látogatása egyben az utolsó is legyen. Henry elhatározza, hogy a nagyon jóképű fiatal lord nélkül fogja tovább vezetni Stannage Parkot, de Dunford ugyanilyen biztos abban, hogy változtathat bizonyos dolgokon… és a változtatásokat zabolátlan fiatal gyámleányával kezdi. Azzal, hogy Henryt igazi hölggyé okíttatja, nemcsak az előkelő társaság kedvencévé teszi, de ellenállhatatlan kísértéssé is annak a férfinak, aki úgy gondolta, őt női báj és kellem soha nem kísérti meg.

Sorozat: Csudajó trilógia 3.

Kiadó: Gabo
Fordító: Bozai Ágota
ISBN: 9789636897413
452 oldal, papír kötésű

Értékelésem:
„Nem mindig van úgy, hogy sok békát kell megcsókolni, mire felismerjük a herceget.”
Lassan két évtizede már, hogy Julia Quinn először bemutatkozott a történelmi románcokat kedvelő olvasóknak, és népszerűsége azóta töretlen. Szórakoztató regency regényei számos rangos díjjal büszkélkedhetnek, az eladási listákon sorra előkelő helyezéseket érnek el, és immár a világ huszonhat különböző nyelvén olvashatóak – köztük 2010 óta magyarul is. És én ettől kezdve rajongok nagyszerű történeteiért, mert biztosan tudom, bármelyiket is veszem kézbe, az első oldalon magával ragad, s nem ereszt az epilógus legutolsó mondatáig. Nem volt ez másként a Lent, délen édes… esetében sem, amelyben a trilógia korábbi részeiben – Csudajó és Ma éjjel táncolnék – már megismert, kellemes agglegény leli meg méltó párját méghozzá roppant szokatlan körülmények között.
„- Jártál már lent, délen, Cornwallban?(…) Úgy hallottam, rendkívül szép vidék. Sziklák és tenger, hatalmas hullámok meg minden. Szinte érintetlen táj. (…) Lemész megnézni?
- Azt hiszem, kénytelen leszek… ”
William Dunford lassan kezd belefáradni a londoni mindennapokba. Nem elég, hogy legjobb barátai egymás után adják meg magukat a házasság nevű betegségnek, de ráadásul mindegyikük olyan émelyítően szerelmes a hitvesébe, hogy azt már nézni is csömör. Így amikor a jóisten tudja, hány rokon elhalálozását követően váratlanul bárói rangot és vele együtt egy kis birtokot – no meg egy gyámleányt – örököl, nemigen tiltakozik az ötlet ellen, hogy egy időre maga mögött hagyja a társaságot. Persze, álmában sem gondolja, miféle kalamajka vár majd rá Stannage Parkban…
A gondjaira bízott Henrietta Barettről sok minden elmondható, csak az nem, hogy átlagos ifjú hölgy lenne: flörtölés helyett a gazdaság ügyeivel foglalkozik, szoknya helyett bricseszben jár, kutya helyett pedig egy nyulat tart kis házi kedvencként. S mindezek tetejébe nem átall mindenféle komisz, fondorlatos csínyeket kieszelni, hogy az új uraságot mihamarabb kiebrudalhassa az általa oly hőn szeretett birtokról. Igen ám, de az a megátalkodottan csökönyös – és bosszantóan jóképű – buta férfi felveszi a kesztyűt. Beveti minden sármját, no meg ellenállhatatlan mosolyát, hogy magához ragadja az irányítást.
Ami pedig egyet jelent a változással, nevezetesen például egy londoni kiruccanással. Új ruhatár, némi társasági csiszoltság és a cserfes fruska máris elképesztő sikert arat a bálokon. S ez lett volna a cél… vagy mégsem? Mialatt Dunford jókedélyű önmagából teljességgel kifordulva hosszú napokig mereng ezen a fölöttébb zavaró kérdésen, kotnyeles barátai kitűnően szórakoznak látványos gyötrődésén, elvégre törleszteniük kell az egykor féktelen szívtipró sok szemforgatásáért és froclizó megjegyzésért. De persze miközben igyekeznek az utolsó cseppig kiélvezni a helyzetet, azért mindannyian abban mesterkednek, hogy a két makacs szerelmes végre észrevegye a nyilvánvalót: őket bizony egymásnak teremtették.
„Ó, az átkozott lovagias ösztön! Sokkal könnyebb lenne az élet, ha a becsület nem lenne mindig útban, ha erről a lányról van szó.”
Szabadnapos lazulásomnak köszönhetően szó szerint egy ültő helyemben elolvastam a legújabb Quinn-regényt, és élveztem is minden percét, hiszen megvolt benne mindaz, ami miatt megszerettem az írónő műveit. Nem mindennapi, öntudatos, elszánt hősnő. Pipa. Elbűvölő gazfickó főhős. Pipa. Karakter központú, pergő események. Pipa. Humoros, kötekedős szópárbajok. Pipa. Hintóbéli izzó pillanatok. Pipa. Ellenállhatatlanul megnyerő, mulatságos mellékszereplők. Dupla pipa. Sőt, még a híres-hírhedt Smythe-Smith zeneest sem maradt ki! Szóval igen, minden a helyén volt az önfeledt szórakozáshoz.
Az egyetlen, amibe talán picit bele lehetne kötni, a regény utolsó ötven oldala, konkrétan maga a nagy félreértés. Mire odáig jutottam már annyi minden történt, hogy már csak a boldogan éltek részre vágytam, és nem éreztem úgy, hogy szükség lenne erre a szívfacsaró, „én nem vagyok neked elég jó” fordulatra. Ám ezért a kissé erőltetett konfliktusért engem bőven kárpótolt az egyszerre megindító és mosolyra ingerlő epilógus, no meg a korábbi négyszáz oldal, amely alatt bőven nevethettem a képtelen helyzeteken, sóhajtozhattam az édes lopott csókokon, és lelkesen drukkolhattam azért, hogy végre megjöjjön a főhősök jobbik esze.

A Lent, délen édes… egy üdítő, szellemes, elragadó romantikus történet arról, hogy egy váratlan helyzetből nagyszerű barátság, majd abból csodálatos szerelem születhet. Ezt is, csakúgy, mint az írónő többi művét, szívesen ajánlom minden történelmi románc kedvelőnek, mert szerintem ezekkel egyszerűen nem lehet melléfogni.

A blogbejegyzés 2014.04.24-én megjelent az ekultura.hu felületén is.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top