Julia Quinn - What Happens in London - Ami Londonban történt
|
Amikor Olivia Bevelstoke-kal közlik, hogy az új szomszédja állítólag megölte a menyasszonyát, egyetlen percig sem hiszi el. De azért nem állja meg, hogy ne kémkedjen a férfi után, biztos, ami biztos. Lecövekel az ablakánál, a függöny takarásában, és csak figyel, és vár... és felfedez egy hihetetlenül érdekes embert, aki határozottan készül valamire.
Sir Harry Valentine a hadügyminisztérium egy unalmas részlegénél dolgozik, ahol a nemzetbiztonság szempontjából fontos dokumentumokat fordít. Bár ő nem kém, megkapta a szükséges kiképzést, így amikor egy gyönyörű szőke nő figyelni kezdi az ablakából, azonnal gyanút fog. És épp, amikor úgy dönt, hogy a lány nem több egy bosszantóan kotnyeles elsőbálozónál, megtudja, lehetséges, hogy Lady Oliviát eljegyzi egy orosz herceg, aki viszont, lehetséges, hogy összeesküvést sző Anglia ellen. Amikor pedig Harryt utasítják, hogy kémkedjen Olivia után, rádöbben, lehetséges, hogy még ő maga is beleszeret a lányba...   |
Az a fajta olvasó vagyok, aki szívesen merül nyakig a sorozatokban. Ha elérhetőek a folytatások és nem tizen- huszon- kötetet számlálnak, nehéz ellenállnom, hogy ne egymás után kebelezzem be valamennyit. A Gabo idén nyárra egy trilógiát hozott Julia Quinntől, hát logikus lépésnek tűnt, hogy a Miss Miranda Cheever titkos naplóját befejezve a második részért nyúljak a polcra.
Most, az utolsó lapot is áthajtva, azt mondom, Olivia és Harry kedves páros, a történetük aranyosra sikerült, a könyv pedig valóban egy édes, humorral fűszerezett románc. De! Ha az első 200 oldal után feladtam volna, ami szégyenletes módon megfordult a fejemben, teljesen mást mondanék. Mert addig úgy éreztem, megrekedtünk az érdekesnek tálalt alaphelyzetben, de igazán történni nem akart semmi, de az ég adta világon semmi.
Aztán megérkezett az orosz herceg, s vele együtt a hadügyminisztériumi parancs, s végre beindult a könyv, vagy legalább is én onnantól kezdtem élvezni. Akkor már nem egy olyan jelent következett, ahol a mosoly egyszerűen odaragadt az arcomra. Rendben, el kell ismernem, hogy a főszereplők dialógusai addig sem voltak épp humortalanok, de mintha a regény második felében hatványozottan szellemesekké váltak volna. És amikor elérkeztem ahhoz a részhez, ahol az udvarlók délelőtti látogatása rögtönzött felolvasásba torkollott a Belverstoke szalonban, egész egyszerűen kacagnom kellett. Mert őszintén, ki ne találná mulatságosnak elképzelni, hogy egy asztal tetejére felmászva a báltermek egyik legnagyobb szívtiprója mély átéléssel olvas fel a Miss Butterworth és az őrült báró című gótikus műremekből, míg a kissé piperkőc orosz herceg, no meg annak zordon testőre, hogy a ház személyzetéről - beleértve az egyébként karót nyelt komornyikot - már ne is szóljunk, szájtáti meghatottsággal isszák minden szavát. S ne feledjük, ez olyan irodalmi gyöngyszem, amelyben elképesztő mennyiségben szerepelnek viharos éjszakák, sziklaszirtek, pestis, és embereket halálra csipkedő galambok. A Julia Quinn rajongóknak ismerősen csenghet a rettenthetetlen Miss Butterworth neve, hiszen volt már szerencsénk találkozni 'vele' a Csókja megmondja és a Mint a mennyben című regényekben. Egyébként nem ez az egyetlen visszaköszönő motívum. A szerzőnő előszeretettel kínozza szereplői dobhártyáját a hírhedt Smythe-Smith zeneesten. :)
A nevetés mellett bőven kijutott az álmodozó sóhajtozásra késztető pillanatokból is. Azok az ablakcsevegések... tiszta Rómeó és Júlia. És ki az, aki Shakespeare-t nem tartja romantikusnak? Miután tisztázódik, hogy főhőseink mindketten szemmel tartják a másikat saját szobájukból, egész egyszerűen kinyitják az ablakot, és a párkányra telepedve beszélgetnek többször is éjszakába nyúlóan... és szép lassan, semmit el nem sietve egymásba szeretnek.
"...de Harry nem tudta megállni, hogy még egy utolsó pillantást ne vessen Olivia arcára.És abban a pillanatban megértette, mit jelent az, amikor azt mondják, valakinek kigyúlt a szeme.Mert amikor azt mondta neki, hogy hatkor legyen az ablakánál, Olivia elmosolyodott. És amikor a férfi a szemébe nézett, mintha az egész világ valami lágy, boldog fényben fürdött volna, és mintha minden jóság, boldogság, öröm forrása a lány lett volna. Ez az egyetlen nő, aki ott állt mellette, egy mayfairi ház ajtajában.És ekkor már tudta, hogy megtörtént. Megtörtént, épp itt, Londonban.Sir Harry Valentine szerelmes lett."
És végre nem egy olyan hőst kaptunk, aki kézzel lábbal tiltakozik a szerelembe esés ellen! Miután belé hasít a felismerés nem tagadja egy percre sem, sőt, hamarosan Oliviának is bevallja érzelmeit. Minden felhajtás, nagy drámázás nélkül. Ezt igazán értékeltem.
Amit már kevésbé, hogy nem sikerült megfejtenem, miért volt annyira fontos olyan alapossággal bemutatni Harry apjának alkoholizmusát, s anyjának arra válaszul kialakult hallgatag beletörődöttségét. Azt leszámítva, hogy Harry maga kerülte az italokat, nem látom, mennyiben volt ennek az egésznek jelentősége a cselekmény bármely aspektusánál is.
Párosunk szenvedélyes légyottja szintén olyasmi, ami előtt csöppnyit értetlenül állok. Ahhoz képest, milyen ráérősen ismerték meg egymást, milyen apránként haladva váltak barátokká, majd gyúltak szerelemre, fölöttébb hirtelennek éreztem, hogy a bálozó tömegtől egy folyosónyira engedtek a csábításnak. Azt kell mondanom, kivételesen talán jobban tetszett volna, ha a sóvárgó vágytól fűtött lopott csókokban nyilvánul meg csupán a szenvedélyük.
Összességében édes, komótos folyású románc, amely bőven hoz humort és sziporkázó párbeszédeket. Szerintem kellő hangulatban érdemes neki esélyt adni.
Értékelésem: 