Julianna Baggott - Pure - Tiszták
 | Fülszöveg Kedvenc idézeteim Sorozat: Pure 1. Kiadó: Egmont Dark Megjelenés: 2012. február Formátum: 568 oldal, puhakötés Értékelésem:  2012/11.   |
Mostanában mind gyakrabban üti fel fejét bennem a kicsit csapongó, de tagadhatatlanul jó adag kísérletező kedvvel megáldott felfedezni vágyás hóbortja. Talán változnak az olvasási szokásaim, vagy csupán jól esik néha egy kis változatosság. Akár hogyan is, Julianna Baggott regénye alaposan felkeltette a kíváncsiságomat.
Picit ijedt, és nagyon döbbent voltam. Nem számítottam arra, hogy ennyire sokkolóan sötét lesz. Hogy olybá fog tűnni, mintha az emberiség hátborzongató múltbéli hibáira épülő, és esztelenségünkben akár bekövetkezhető jövőbéli világra nyíló ajtón lépnék be, amikor felcsapom a kötetet. Ekkor még nem tudtam semmit a szerzőről, vagy hogyan is készült a történet megalkotására. (A magamhoz hasonlóan felkészületleneknek ajánlom a könyv végén lévő Köszönetnyilvánítás, és A szerzőről oldalak áttanulmányozását.) Én csak azt éreztem, hogy a lapokon, a sorok között megbújva ott leselkednek a holokauszti szörnyűségek, a fegyverkezési láz minden fenyegetése, vagy épp a tudományos haladás rejtette veszélyek. Az egyszerű szavakból mintha áradt volna a nyers, kegyetlen borzalom. Csöppet sem voltam meggyőződve arról, hogy képes leszek elolvasni, pláne megszeretni a regényt.
De valami visszahúzott akkor, és azután is, mert bizony nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy azt gondoltam, na ez aztán már tényleg sok nekem. Talán az a morbid kíváncsiság, amely képtelenné tesz minket, hogy balesetet látva elforduljunk, ahelyett hogy csak álljunk, és tátsuk a szánkat? De talán mindegy is.
Ami számít, hogy letaglózó, de feledhetetlen élmény volt. Az első száz oldal után már teljesen elkapott a történet. Komolyan izgultam a szereplőkért, néhol halálra váltan alig mertem lapozni, hogy na most mi lesz. Volt akit már temettem, volt akit meggyászoltam, volt akit puszta körömmel tudtam volna széttépni, volt akikért romantikus szívem drukkolt teljes vehemenciával. Mert jó. Számomra picit nehezebben emészthető, itt-ott apróbb gondolati bukfencet vető, néhol a bizarr groteszkségek leírásába túl részletesen belemenő, de furán lenyűgöző, csavarosan összetett, izgalmasan bonyolított történet, tele érzelmekkel, érzékletes leírásokkal, emlékezetes karakterekkel.
És a történet itt még nem ér véget, ez még csak a kaland kezdete, komoly kihívások várnak még a fiatalokra, mielőtt... egyáltalán, lehetséges majd valami boldog lezárás?
Képzeljük el, hogy a technika, a tudomány forradalmi áttöréseket ér el, ám a rohamléptekkel fejlődő világban újabb és újabb halálos kórok is megjelennek. Képzeljük el, hogy az egyház isteni büntetésről szóló tanai mind hangosabban zengenek, s az emberek egyre nyitottabbá válnak egy tisztító világégés utáni megváltás eszméje iránt. Vannak, akik hisznek, vannak, akik más utat járnának. De egy gépezet beindult...A borító megbabonázott. A fülszöveg megfogott. A könyvtrailer pedig megerősítette, hogy ez valami olyan, amibe nekem bele kell kóstolnom. Így belevágtam ebbe a postapokaliptikus ya regénynek tűnő (de valójában attól komolyabb) testes kis jószágba, majd az előszó, és az első fejezet után elrejtettem... messzire.
A Földet óriási robbanások rázták meg. Halál, torzulás, fájdalom és szenvedés maradt a hamu alatt. De voltak, akik mindent tudtak előre, akik készültek. Ők a Tiszták, a Kupola lakói, akik továbbfejlesztett fajként uralkodni kívánnak az elkorcsosult tömegeken. Ám egy kíváncsi fiú édesanyja iránti vágyakozása, egy előre gondosan megkomponált rejtvény akár romba is döntheti ezt a jövőt... vagy csupán ez is mind a mesteri terv része lenne?
Picit ijedt, és nagyon döbbent voltam. Nem számítottam arra, hogy ennyire sokkolóan sötét lesz. Hogy olybá fog tűnni, mintha az emberiség hátborzongató múltbéli hibáira épülő, és esztelenségünkben akár bekövetkezhető jövőbéli világra nyíló ajtón lépnék be, amikor felcsapom a kötetet. Ekkor még nem tudtam semmit a szerzőről, vagy hogyan is készült a történet megalkotására. (A magamhoz hasonlóan felkészületleneknek ajánlom a könyv végén lévő Köszönetnyilvánítás, és A szerzőről oldalak áttanulmányozását.) Én csak azt éreztem, hogy a lapokon, a sorok között megbújva ott leselkednek a holokauszti szörnyűségek, a fegyverkezési láz minden fenyegetése, vagy épp a tudományos haladás rejtette veszélyek. Az egyszerű szavakból mintha áradt volna a nyers, kegyetlen borzalom. Csöppet sem voltam meggyőződve arról, hogy képes leszek elolvasni, pláne megszeretni a regényt.
De valami visszahúzott akkor, és azután is, mert bizony nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy azt gondoltam, na ez aztán már tényleg sok nekem. Talán az a morbid kíváncsiság, amely képtelenné tesz minket, hogy balesetet látva elforduljunk, ahelyett hogy csak álljunk, és tátsuk a szánkat? De talán mindegy is.
Ami számít, hogy letaglózó, de feledhetetlen élmény volt. Az első száz oldal után már teljesen elkapott a történet. Komolyan izgultam a szereplőkért, néhol halálra váltan alig mertem lapozni, hogy na most mi lesz. Volt akit már temettem, volt akit meggyászoltam, volt akit puszta körömmel tudtam volna széttépni, volt akikért romantikus szívem drukkolt teljes vehemenciával. Mert jó. Számomra picit nehezebben emészthető, itt-ott apróbb gondolati bukfencet vető, néhol a bizarr groteszkségek leírásába túl részletesen belemenő, de furán lenyűgöző, csavarosan összetett, izgalmasan bonyolított történet, tele érzelmekkel, érzékletes leírásokkal, emlékezetes karakterekkel.
És a történet itt még nem ér véget, ez még csak a kaland kezdete, komoly kihívások várnak még a fiatalokra, mielőtt... egyáltalán, lehetséges majd valami boldog lezárás?
A könyvet hálásan köszönöm a kiadónak!