2017. szeptember 26., kedd

Hogyan NEM olvashattam a legújabb Sara Ney regényt

Elöljáróban: Ez a bejegyzés egy kicsit más, egy csöppet magán élménnyel terhelt, részben beharangozó, részben pedig véleményt megosztó agymenés. Akit inkább csak az érdekel, milyenek a könyvek, amelyek elindították ezt az egészet, azok keressék a félkövér részeket. 😉

Imádok olvasni. Élvezek új szerzőket és új sorozatokat felfedezni. Már maga a vadászat – a borítók mustrája, a fülszövegek tanulmányozása, az értékelések böngészése és az akciók hajkurászása – kellemes melegséggel tölti el könyvmoly szívemet. Ha pedig jól választok, akkor nagyszerű órákat tölthetek egy szórakoztató olvasmánnyal. Általában eztán jön az a rész, ahol világgá kürtölöm, micsoda szuper kis regényre bukkantam. Vagy épp nem… Mert van, hogy egy újabb gyöngyszem csábítása erősebb, mint a késztetés, hogy billentyűzet elé kucorodjak. Így esett ez akkor is, amikor hosszú hónapok hezitálását követően végre ismeretséget kötöttem Sara Ney How to Date a Douchebag szériájával. Teljesen levett a lábamról mindkét, akkoriban már elérhető kötet. Annyira tetszett az írásmód, a humor és romantika isteni elegye, hogy mindössze három nap leforgása alatt új kedvenc new adult sorozatot avattam, és alig vártam, hogy a trilógia záró részére is rátegyem a mancsomat. S bár mindig félve jelentkezek amerikai előolvasói példányokra, mihelyt szembe jött velem a lehetőség, már kattintottam is. Gondoltam, majd egyben áradozok nektek mindháromról.

No persze, ahogy azt Móricka elképzelte… ugyanis ebből sajnos egy, a blogolás bizony nem fenékig tejföl típusú élmény kerekedett. Tudom én, hogy kívülről csak az látszik, hű, nekünk mennyi könyvet küldenek a kiadók ingyen, meg hány regényt olvashatunk már jóval megjelenés előtt. Ráadásul hazudnék, ha azt mondanám, nem hihetetlenül megtisztelő, ha érdemesnek találtatunk arra, hogy egy szerző bizalmat szavazzon nekünk, mint ahogy azt is botorság lenne állítani, hogy nem szenzációs érzés kézbe venni a tiszteletpéldányokat. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, micsoda munka folyik a háttérben. Keresünk, kutatunk, jelentkezünk, egyeztetünk, majd újra egyeztetünk, fotózunk, megosztunk, olykor vitába keveredünk a technikával vagy épp a kommentelőkkel, véleményt alkotunk, bejegyzést írunk, képeket és montázsokat szerkesztünk, posztolunk és rajongva támogatjuk a szerzőket. Örömmel tesszük ez nem is vitás, de ez az, amit mi nyújtunk azokért a bizonyos ’ingyen’ kötetekért.

Szóval, kész voltam megint akár egy órát azon töprengeni, milyen képet is lőhetek majd az instára, milyen frappáns egysoros twitter posztban örömködhetek, s persze nekiduráltam magam a számomra mindig mumusnak számító fülszöveg magyarításnak. Aztán vártam, és még mindig vártam, hogy halljak a PR cég felől, vajon mikor landol a kindle-ömön a harmadik Douchebag történet. Nos, soha. Illetve az amazon persze hamarosan kiküldi az előrendelt példányomat, de ARC kötethez sajnálatosan nem lehetett szerencsém.

Volt már ilyen, lesz is, nem nagy dolog. Picit mindig szúr a visszautasítás, de túlteszi magát rajta az ember lánya, és ismét nekifut egy másik alkalommal. Hogy akkor mégis mi olyan fene különleges ebben az esetben, hogy itt untatlak vele titeket? Nos az, ahogyan az általam amúgy nagyra tartott marketing cég intézte ezt az ügyet. Ugyanis kitöltöttem a regisztrációs ívet, azt, amelyik kimondottan az előolvasói példányt célozta, mindent kétszer ellenőrizve, nehogy gubanc legyen. Később jeleztem, hogy nem kaptam emailt a beosztásról. A válasz: Feltehetően nem ment át a jelentkezésem. Előfordulhat, fene a számítástechnika olykor fellázadó bytjait. Majd jelezték mások is, hogy hasonlóan jártak, ám tőlük email címet kértek. Hmm… most akkor hogy is van ez? A blogom nem ütött meg egy szintet, esetleg az a gond, hogy nem angol az anyanyelvem, vagy más volt a ludas? Piszkált az dolog, de nagylányosan továbbléptem. Ám amikor pár napra rá megkaptam a promo poszthoz szükséges dolgokat, akkor elszakadt a cérna. Hiszen mindössze egy jelentkezési lapot töltöttem ki, ahol azt ikszeltem, hogy a megjelenés napja körül értékeléssel szeretnék részt venni a regény népszerűsítésében. Plusz a korábbi üzenetváltás alapján nem volt rostálás a jelentkezők között, mindössze az enyémet nem fogadta a rendszer. De lám, itt ez az email. Ha az első ilyen esett lett volna, nyelek egy nagyot. Csakhogy nem az volt! Érdekes véletlen, hogy mindannyiszor ugyanaz volt a bonyolítója a kampányoknak. *sóhaj*

Később, miután a fülemből szivárgó gőz felhője elült, persze megszólalt a józanabb énem is. Hiszen mi a legfontosabb? Az, hogy itt egy totál laza írónő, aki egy észveszejtően kellemes, váltott szemszögben elmesélt new adult sorozatot hozott össze, amit szerintem rengetegen imádnának kis hazánkban is. Mindhárom részben egy-egy egyetemi sztár atléta – birkózó, hogy pontosak legyünk - találja meg élete szerelmét az első találkozásra még szóba jöhetőnek sem gondolt leányzóban. A történetek kellemesen könnyedek, viccel és szócsatákkal fűszerezettek, s nem utolsó sorban szenvedélyesek. Bár apróbb bukkanók adódnak a főszereplők boldogságához vezető úton, nem kell attól tartani, hogy fölös drámázások cincálják az idegeinket. Nálam külön plusz volt, hogy előbb barátokká váltak a szereplők, csak aztán fordult szerelembe a kapcsolatuk. Őszintén hiszem, hogy azok, aki kedvelik az Off Campus köteteket, erre is vevők lennének.

És most megyek is, csekkolom a kindle-t, hátha frissítették, és végre nekikezdhetek a könyvnek. 😉

A sorozat kötetei:

Oz & Jameson
The Failing Hours
Zeke & Violet
The Learning Hours
Rhett & Laurel

Kedvcsinálók a 3. kötethez:


 
back to top