J.R. Ward: Blood Kiss

Szerintem:

Paradise, a király főtanácsosának vér szerinti lánya szeretne kitörni az arisztokrata élet börtönéből. Hogyan? Belép a Fekete Tőr Testvériség képzési programjába, és megtanulja, hogyan kell harcolni és a saját érdekeit nézni... hogyan lehet önmaga. A terv jól működik, csakhogy hamarosan minden elromlik. Az oktatás elképzelhetetlenül nehéz, úgy érzi, a többi újonc sokkal inkább az ellensége, mint a szövetségese, és az is teljesen nyilvánvaló, hogy a képzéssel megbízott testvérnek, Butch O'Nealnek - más néven a Pusztítónak - komoly gondjai vannak a saját életében. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Paradise beleszeret az egyik osztálytársába. Craeg átlagos civil, korántsem olyan férfi, akit az apja neki szánna, de pontosan olyan, amire Paradise-nak szüksége van. Miközben egy erőszakos cselekedet veszélybe sodorja az egész képzési programot, és kettőjük között ellenállhatatlanná válik az erotikus feszültség, a lány olyan próba előtt találja magát, amelyre soha nem számított. Kétségei támadnak, hogy elég erős-e ahhoz, hogy használja az erejét... a harcmezőn és azon kívül is.

Bizony, végre összeszedtem a bátorságomat, hogy belevágjak a Fekete Tőr Testvériség spinoff sorozata, az Örökség, első kötetébe. :) És húúúú, milyen jól tettem!

Talán mára már nem újság, hogy hatalmas FTT rajongó vagyok. Ugyanakkor abból sem csináltam soha titkot, hogy az utóbbi kötetekkel nem voltam teljes egészében kibékülve. Úgy éreztem, annyi szereplőt és történetszálat tart egyszerre mozgásban Ward, hogy a könyveknek szinte nincs is igazi fókuszpontjuk. Persze mindmáig nagy élvezettel merülök el újra és újra a caldwelli vámpírok világában, de azért picit hiányoltam az egykori regények felépítését, azt, hogy miközben kiélvezhetem egy szenvedélyes románc születésének minden percét, csak mellékesben kapok egy adag akció dús háttérsztorit. Szóval volt bennem egy kis félsz, mit hozhat egy új könyv. Arról nem is szólva, hogy ezúttal szinte teljesen ismeretlen szereplők előtérbe kerülését ígérte az írónő, ami nálam még rátett egy lapáttal az ’ú, de nagyon akarom, de jaj, vajon jó lesz-e’ tipródásra. Sikerült akkora mizériát csapnom a könyv körül, hogy hetekig halogattam az olvasást, számtalanszor kézbe vettem, majd visszatettem, és kezdtem bele valami teljesen más regénybe. Aztán egyik este végre megembereltem magam, és kinyitottam a könyvet. S csak arra eszméltem, hogy órákra elmerültem benne és valami elképesztően élveztem! Nem egyszerűen csak mosolyogtam itt-ott, hanem olyan boldog, itthon vagyok melegséget éreztem, mint ami csak nagy kedvencek olvasásakor tölti el a könyvmolyt.

“And maybe there is greatness waiting for you—if you only get back up on your feet and keep going.”

S mindezt azért, mert Ward visszatért az alapokhoz. Nem öt különböző, de egyformán erőteljesen jelen lévő dologra kellett figyelni, hanem három, szépen összekapcsolódó szálat göngyölített a regény, amelyekből kettő inkább csak a fő páros történetének hátterét adta. Ráadásul mindezt úgy írta meg a szerző, hogy a Butch és Marissa páros gondjai illetve a fiatalok problémái szépen párhuzamba állíthatóak, s még a gonosz fenyegetése is szervesen a főszereplőkhöz köthető. Plusz a stílus is klasszikus Ward volt; humoros, szexis, jó ütemű és nagyszerű. Egyszerűen imádtam!

“Your past was the same as your skin: with you for life, both the proverbial beauty marks… and the scars.”

Először talán ejtsünk szót a régi ismerősökről! Az írónő szerintem nagyon okosan aknázza ki a Testvériség iránti szeretetünket. Bár új karaktereket mutat be, a régieket sem hanyagolja el, egy-egy jelenet erejéig sokan beköszöntek. Cuki volt a frissiben elindult Nallát üldöző Z-t látni, jól esett tanúja lenni, hogy Xhex és John még mindig mennyire imádják egymást, az épp szexis naptárt készítő Lassiter bohóckodása pedig garantált mosolyfakasztó volt, csakúgy, mint a V-vel való szócsatározásai. S jót mulattam a ház asszonyainak közös Magic Mike moziestjén történteken is. Tohr és Rhage szintén feltűntek, hiszen ők szintén kiveszik a részüket az újoncok kiképzéséből, és naná, hogy Hollywoood kapcsán én picit sóhajtoztam megint, mert hát még mindig nagy kedvencem. A legtöbbet azonban az egykori zsaru és párja szerepelt.

"...true love didn’t mean effortless, and ever-after wasn’t about cruise control.”

Szerencsére – már ha lehet ilyet mondani – a bajok, amikkel küszködnek, tökéletesen hihetőek. Egyrészt logikusan következnek a múltjukból, másrészt az indokok, amelyek miatt a másikat próbálják távol tartani belső vívódásuktól, teljességgel érthetőek. Így nem éreztem feleslegesnek a velük foglalkozó részeket. Nem, egy csöppet sem, sőt. Örömmel fogadtam, hogy végre picit többet megtudhattam arról, mi is történt Butch testvérével, és hogy ez hogyan csapódott le őbenne, illetve hogyan hat ez ki a felével közös életére. És - előre is elnézést mindenkitől, aki továbbra is hihetetlen vehemenciával utálja a faj gyógyítóját - én szükségszerűnek éreztem, hogy előbb-utóbb terítékre kerüljön Marissa és a testvére, Havers kapcsolata. Az pedig fölöttébb üdvös a szememben, hogy nem könnyes egymásra találást kaptunk, hanem életszerű, tipródó, lassan meginduló elfogadást, ami esetleg valamikor megbocsátáshoz vezethet.

“Do you like playing with fire, girl?” he growled. “Because if you keep looking at me like that, I’m going to burn you to the ground.”

S hogy mi a helyzet az új kiképző programmal, no meg a friss felvételisekkel? Először is, le a kalappal a zseniálisan kivitelezett kiválasztási procedúráért. Izgalmas volt olvasni a próbatételeket, bár meg kell hagyni volt egy enyhe Éhezők viadala feelingje. S bár a fülszövegből egyértelmű volt a válasz, én mindvégig őrülten drukkoltam Paradise és Craig bekerülésért, mert kezdettől rajongójuk lettem. A csaj erős és karakán hősnő, akinek tényleg fontos, hogy bebizonyítsa, önállóan is képes nagy dolgokra. A srác pedig a kissé morózus keményfiú, aki azért persze képtelen megtagadni a benne élő védelmezőt. Fiatalok, bohók és olykor tétovák is kicsit, de ugyanakkor elragadóak mindketten, együtt meg különösen. Néhány párbeszédük nagyon humoros volt, máskor meg olyan édes kis lükék voltak… hogy a szenvedélyes pillanatokról már ne is beszéljünk. És igen, a legvége talán picit szirupos lett a kölcsön szmokinggal és a király által adományozott címmel, de akkor is tetszett a románcuk, az egész vonzódás, habozás, kötődés, csábítás, megmentés dolog úgy kompletten.

“Axwelle. Figured you might as well start the eval with the one most likely to be considered a sociopath.”

A csoport többi tagja pedig, o-la-la, micsoda figurák! Tagadhatatlan hogy néhány tulajdonságuk mutat némi hasonlóságot a ’felnőtt’ szereplőkkel, de akkor is úgy érzem, jó kis csapat lesz ez. Sejtésem szerint mindegyikük tartogat pár titkot, amelyeket én persze máris nagyon szeretnék megismerni. Különösen a kis perverz goth, Axe, az, aki izgatja a fantáziámat (jellemző, mi?), de kíváncsi leszek a szépfiú Peytonra és az engem erősen Xhexre emlékeztető Novora is.

"... no matter what class you were in, tragedy didn't discriminate, justice could always be served, and nobody got out of this life alive."

Ahogy az már természetes, kellett valami sötétség is történetbe, valami fenyegetés. S meg kell mondanom, elismeréssel adózok Ward választásának. Nem egyszerűen azért, mert a gyilkossági nyomozás passzolt Butch tapasztalataihoz, hanem mert számomra ez jól tükrözi, hogy valóban változik a vámpírok társadalma. Eddig a gonoszt az ősi ellenség testesítette meg, de a modern idők új féle mocskot hoznak a felszínre, amellyel szintén foglalkozniuk kell a faj vezetőinek. S igaz, engem csöppet sem lepett meg a bűnös személye, azért maga a csavar tetszett.

"And that," Rhage said in a loud approving voice, "is how you do it.”

Úgyhogy az olyan apróbb hümmögésektől eltekintve, amelyek leginkább az én telhetetlenségem számlájára írhatóak (hol vannak Qhuinnék?), nem igen tudok semmi kivetnivalót felhozni a könyvvel kapcsolatban. Szórakoztató volt, és igyekezett mindazt megadni, amire a sorozat rajongói csak vágyhattak. Számomra nem is érződött igazán külön szériának, inkább csak egy újabb csodálatos kirándulásnak egy ismerős és imádott világba.

Ui: Nem tudom, hányszor volt már a kezemben a könyv, de csak most tűnt fel, hogy a címlapja mennyire emlékeztet az Éjsötét szerető borítójára.

A fülszöveg, akár csak a linkelt beleolvasó, Lukács Andrea műfordító munkája.