És akkor jött két hét lángolás
A könyv szeretete, az olvasás imádata különös dolgokra ragadtatja az embert. Hajlamossá válik falánk hörcsögként halmozni a regényeket. Ennek imádni való a borítója, annak a fülszövege megvesz kilóra, amannak már az író neve miatt is a polcon a helye, ez a kupac pedig azért, mert annyi jót lehet hallani róluk...
Amikor 2009-ben megjelent kicsiny hazánkban Suzanne Collins Az éhezők viadala című regénye, nálam határozottan ez utóbbi kategóriába tartozott. Annyi díjat nyert, hogy semmiképp nem mehettem el mellette csukott szemmel. Megvettem, elhelyeztem a többi kincsem közé, ahol aztán türelemmel várakozott, hogy sorra kerüljön. Ám valahogy mindig akadt csábítóbb, sürgősen akarom típusú könyv, és kezdtem megfeledkezni arról, hogy egyszer biz én vettem egy ifjúsági regényt, amelynek a tartalma post apokaliptikus kalandregényt sejtetett.
Érkeztek a folytatások, majd hálivúd bejelentette az első kötet megfilmesítését - naná, elfogytak a Potterek, az Edward & Bella románc sem húzható már túl soká - én pedig kíváncsiból lassan átváltottam ódzkodóba, és persze időt húzósba. Nem tehetek róla, a túl nagy hype engem rémiszt. Viszont a moziplakát gyönyörűséges lett! A lángok teljesen megigéztek. Épp ezért az agavés kívánság listámra a harmadik rész címét felvéstem (ühm, a második sehol... de erről majd később), mondván, nehogy ne legyek már képben, amikor a fél világ - vagy legalább is a nekem fontos világ fele - erről fog beszélni.
Aztán teltek a hónapok, a trilógia indító még mindig a katonás sorba rendezett könyvek között csücsült érintetlenül. Majd egy napon csomag érkezett a kiadótól, és a pufi boríték A kiválasztottat rejtette. Ó, botor mohóság! Nincs kecmec, maraton következik.
Életemben eddig egyetlen olyan regény akadt, aminek többször futottam neki. Az Egri csillagok fürdőzős jelenetét szerintem legalább ötször elolvastam, mire végre a teljes történetnek is neki mertem rugaszkodni. Annyira másnak tűnt, mint addigi olvasmány élményeim, hogy szoknom kellett, el kellett hinnem, hogy be tudom fogadni, és még élvezni is fogom. Nos, így felnőtt fejjel szembe találtam magam a második ilyen vízválasztóval. Persze a narratív E/1-s stílus is mindig megtorpant kicsit, de itt nem erről volt szó. A bennem élő, mindig mindenhol egyenlőséget követelő lázadó üvöltéssé hangosodó felháborodását kellett elfojtanom ahhoz, hogy számomra fogyasztható legyen a történet. Így esett, hogy az első harminc oldalt háromszor olvastam, mielőtt elindultam volna Katniss-szal arra az útra, amit kár lett volna kihagyni, mert olyan nagyon, teljesen beszippantott, amit talán ki sem tudok fejezni. Onnan kezdődően, hogy elfogadtam a Collins által megálmodott ország működését, két hétre mintha a mi valóságunk megszűnt volna, helyét Panem világa vette át az életemben.
Amikor 2009-ben megjelent kicsiny hazánkban Suzanne Collins Az éhezők viadala című regénye, nálam határozottan ez utóbbi kategóriába tartozott. Annyi díjat nyert, hogy semmiképp nem mehettem el mellette csukott szemmel. Megvettem, elhelyeztem a többi kincsem közé, ahol aztán türelemmel várakozott, hogy sorra kerüljön. Ám valahogy mindig akadt csábítóbb, sürgősen akarom típusú könyv, és kezdtem megfeledkezni arról, hogy egyszer biz én vettem egy ifjúsági regényt, amelynek a tartalma post apokaliptikus kalandregényt sejtetett.
Érkeztek a folytatások, majd hálivúd bejelentette az első kötet megfilmesítését - naná, elfogytak a Potterek, az Edward & Bella románc sem húzható már túl soká - én pedig kíváncsiból lassan átváltottam ódzkodóba, és persze időt húzósba. Nem tehetek róla, a túl nagy hype engem rémiszt. Viszont a moziplakát gyönyörűséges lett! A lángok teljesen megigéztek. Épp ezért az agavés kívánság listámra a harmadik rész címét felvéstem (ühm, a második sehol... de erről majd később), mondván, nehogy ne legyek már képben, amikor a fél világ - vagy legalább is a nekem fontos világ fele - erről fog beszélni.
Aztán teltek a hónapok, a trilógia indító még mindig a katonás sorba rendezett könyvek között csücsült érintetlenül. Majd egy napon csomag érkezett a kiadótól, és a pufi boríték A kiválasztottat rejtette. Ó, botor mohóság! Nincs kecmec, maraton következik.
Életemben eddig egyetlen olyan regény akadt, aminek többször futottam neki. Az Egri csillagok fürdőzős jelenetét szerintem legalább ötször elolvastam, mire végre a teljes történetnek is neki mertem rugaszkodni. Annyira másnak tűnt, mint addigi olvasmány élményeim, hogy szoknom kellett, el kellett hinnem, hogy be tudom fogadni, és még élvezni is fogom. Nos, így felnőtt fejjel szembe találtam magam a második ilyen vízválasztóval. Persze a narratív E/1-s stílus is mindig megtorpant kicsit, de itt nem erről volt szó. A bennem élő, mindig mindenhol egyenlőséget követelő lázadó üvöltéssé hangosodó felháborodását kellett elfojtanom ahhoz, hogy számomra fogyasztható legyen a történet. Így esett, hogy az első harminc oldalt háromszor olvastam, mielőtt elindultam volna Katniss-szal arra az útra, amit kár lett volna kihagyni, mert olyan nagyon, teljesen beszippantott, amit talán ki sem tudok fejezni. Onnan kezdődően, hogy elfogadtam a Collins által megálmodott ország működését, két hétre mintha a mi valóságunk megszűnt volna, helyét Panem világa vette át az életemben.
Sokan azt mondják az alaptörténet Takami Kósun: Battle Royale című művének koppintása, az írónő viszont azt állítja, hogy Thészeusz legendája, a valóságshow-k és hadi tudósítások inspirálták. Akár így, akár úgy, számomra újszerű és döbbenetes volt az elképzelés, hogy a Kapitólium mint a gyarmati nagyúr elnyomásban tart 12 körzetet, ahol csak előre meghatározott termelést folytathatnak, amelyért rabszolgáknak járó fizetség dukál. Az aratás nap pedig... Borzadva olvastam, hogy nem elég, hogy évente 12-18 év közti gyerekeket hurcolnak el egymással megmérkőzni, statuálva ezzel is tejhatalmukat, de az államvezetés elvárja, hogy mindez olyan legyen, mint egy igazi népünnepély. Holott a gyerekeket ölni és halni viszik. A CBS nagy sikerű Survival reality-je sokkal véresebb kiadásban, ahol ráadásul tényleg csak egy maradhat.
"a túléléshez olyan dolgokat is meg kell majd tenni, amelyek eddig elképzelhetetlennek tűntek"
Visszatekintve már itt elérte Collins, hogy a teljes trilógiát végig kövessem. Mert semmi perc alatt meggyűlöltem az elnyomó kapitóliumi vezetést, úgyhogy ha valaki(k) térde kényszerítik, arra biztosan kíváncsi leszek. Mert hitetlenkedve, és kissé elítélően gondoltam a reménytelenségbe taszított körzetek lakóira, nem értettem, hogyan képesek ezt tűrni. Akartam, hogy fellázadjanak, áhítottam egy nagy, rendszert megdöntő forradalmat! Az írónő pedig ezt adta meg Katniss életének egy szakaszát követve, három regényre bontva. Az izzó parázs lángra kapott és tűzbe borította a világot, hogy a hamvakból egy új élet épülhessen majd.
Node, csöppet előre szaladtam. Vissza az első könyv második harmadához, a viadalhoz! Aminek olvastán igen csak változatos érzelmi kitöréseket produkáltam. Kezdve a szitkozódó értetlenkedéssel (Peeta, mi a jó fenét művelsz?), folytatva a tébolyult felháborodással (Tűzgolyóval pörgetik fel az eseményeket, nehogy essen a nézettség a vérhiány miatt? Azt a beteg állatjait!), át a gyomorkavargós émelygésen (Miért van az, hogy az akciófilmekben közel sem tűnik ennyire rusnyán brutálisnak, ha eltörik valaki nyakát?), egészen a dühödt földhöz csapós besértődésig (Megkedveltem a kis szövetségest, rettegve bizakodtam, hogy talán... teljesen kiborított a halála!), és a totális undorig (Förtelmes mutánsok, a holtak szemeivel? Jézusom!). Azt hiszem, mire elérkeztem a regény kétharmadához, legalább kétszer játszottam el azzal a ötlettel, hogy én ezt most leteszem, és soha az életben a közelébe se jövök. Mert ezt képtelenség élvezni, ez engem kiborít! De persze folytattam, mert a történet magával sodort; a morbid kíváncsiság, az elpusztíthatatlannak tűnő reménykedés arra sarkalt, hogy mind gyorsabban faljam az oldalakat... mígnem elfogytak.
Nyúltam volna a folytatásért, ami nem volt. Fej veregetése az asztallapba, kocsisokat megszégyenítő szókincsű önostorozás, a net átfésülése következett. Másnap délután pedig a miskolci könyvesboltok ostroma. Szegény eladótól ezúton is elnézést kérek, amiért kis híján lekaptam a tíz körméről, amikor kedvesen a legfrissebb részt próbálta rám tukmálni, a közbülső helyett. Végül azért sikerült a megfelelő zsákmánnyal hazatérnem.
Hmmm... Ha az első regény alatt izgultam, itt erőt vett rajtam a paranoia. Mel Gibson alakítása semmi volt az Összeesküvés elméletben ahhoz képest, ahogyan én konspiráltam a háttérben folytatott üzelmekről. Biztosra vettem, hogy a nyomkövető chip benn maradt, hogy mindent és mindenkit figyelnek, hogy az egész 75. évfordulós viadal ötlete az elnök machinériája. Miközben én nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy micsoda hülye rendszer az, amit két kölyök egyáltalán veszélyeztethet, a történet csendesen csordogáló csermelyből átváltott sebesen sodró vad folyóba, és ismét az arénában találtam magam, ismét olyanokkal, akiket megkedveltem, akiknek retteghettem az életéért. Meg kell mondanom, ha elszakadok a szörnyülködésemtől, elismeréssel kell adóznom a színhely koncepciójának. A kínzó játékmesterek kitettek magukért, megteremtették a borzalmak óralapját, ahol az idő múlását holtestekben mérik. És aztán egyszer csak ismét elfogytak a lapok...
Így nem lehet vége valaminek! El sem tudom képzelni, mások hogyan tudtak várni hónapokat arra, hogy kiderüljön, hogyan alakul főszereplőink sorsa. Oké, lehet nem mindenki lett elkötelezett Team Peeta, de nekem, akinek az úgy tűnik állandó young adult regény betegségként kísértő szerelmi háromszögből ő volt a legszimpatikusabb, ez a befejezés felért egy fejbekólintással. Teljesen magamba zuhantam.
Így nem lehet vége valaminek! El sem tudom képzelni, mások hogyan tudtak várni hónapokat arra, hogy kiderüljön, hogyan alakul főszereplőink sorsa. Oké, lehet nem mindenki lett elkötelezett Team Peeta, de nekem, akinek az úgy tűnik állandó young adult regény betegségként kísértő szerelmi háromszögből ő volt a legszimpatikusabb, ez a befejezés felért egy fejbekólintással. Teljesen magamba zuhantam."– Muszáj volt megmentenünk téged, mert te vagy a fecsegőposzáta, Katniss – mondja Plutarch. – Amíg te élsz, a forradalom is él."
Összezavarodtam, akár csak Katniss. A sztori mintha valami kaotikus útkeresésbe váltott volna. Úgy tűnt, a Fecsegőposzáta több időt tölt gyógyszerektől kiütve mint azzal, hogy részese legyen a társadalmuk alapját megrengető eseményeknek. Apró villanások rendszertelen sorozatának éreztem a könyvet a kapitoliumi küldetés kezdetéig. Onnan viszont sodortak az események egészen addig a pillanatig, ahol mintha minden megszűnt volna létezni. Kikerekedett szemmel olvastam az iszonyatot. Mintha lassított felvételként peregtek volna a szemem előtt azok a képek, amelyek eldöntötték a háborút, és főhőseink életét is. A befejezés nem egy egy csapásra minden csodaszép lesz befejezés, csak egy újabb fájdalmas út kezdete, viszont ez már a megnyugváshoz vezethet.
Nehéz elmondanom, hogy milyen is volt ez a két hét, amit Panemmel töltöttem. Imádtam és gyűlöltem a szerzőt, Katnisst, a helyzetet. De olyan élményt kaptam, amit talán sosem fogok elfelejteni. Kitépte a szívemet, hogy aztán mégis reménnyel töltsön el. De leginkább elgondolkodtatott. A társadalmi feszültségekről, a háborúról, arról, hogy milyen körülmények érhetik el, hogy kivetkőzzünk magunkból, vagy milyen események változtathatnak meg minket örökre, egyáltalán, megváltoznak-e az emberek, vagy csak személyiségük elfojtott vonásai törnek-e elő.
Csodálatos tehetséggel megírt, kitűnően felépített ifjúsági trilógia, nem csak fiatalaknak, mindenkinek.
~ Zárszó helyett, egy idézet ~Csodálatos tehetséggel megírt, kitűnően felépített ifjúsági trilógia, nem csak fiatalaknak, mindenkinek.
"Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat. (...)
Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem:
– Igaz."
2011/76-78.
Kiadó: Agave Könyvek Kft.Formátum: ragasztott puhatáblás, 304, 320 és 352 oldal
Sorozat: Éhezők viadala trilógia
Egyéb: 2012. március 22-ére ígérik az első rész mozi változatát. IMDb oldala