2010. szeptember 9., csütörtök

Elizabeth Hoyt - The Serpent Prince - Kígyóherceg




Fülszöveg:
Az ifjú és gyönyörű Lucy Craddock-Hayes élete békés és kiegyensúlyozott, maga a megtestesült harmónia. Mindez azonban egy szempillantás alatt megváltozik, amikor az önzetlen és erényes lány egy súlyosan bántalmazott, eszméletlen férfira, Simon Iddesleigh vicomte-ra bukkan, és megmenti az életét. Lucyt teljesen lenyűgözi a titokzatos idegen: nyers ereje és férfias kisugárzása éppúgy, mint szellemessége és humora.
A vicomte-ot, aki már jó ideje veszélyes és zaklatott mindennapokat él, teljesen elbűvöli Lucy ártatlan tisztasága. Mégis megszállottan kutat bátyja gyilkosai után, hogy aztán gondolkodás nélkül tegye kockára az életét, és párbajban vegyen elégtételt fivére haláláért és a család jó hírének meggyalázásáért. Ez a küzdelem szinte teljesen felemészti a férfit, egyedül Lucy varázslatos lénye és önzetlen odaadása képes megmenteni.
Míg Simon megszállottan és feltartóztathatatlanul küzd ellenségei és démonai ellen, Lucy a férfi lelkéért és közös boldogságukért harcol tiszta szerelmével.
Egy vallomással kell kezdenem: ez a regény rádöbbentett, hogy én voltaképpen vérszomjas egy nőszemély vagyok. Hogy mitől e felismerés?
Részben, mert a főszereplőnőt, Lucy kisasszonyt, szerettem volna nagyon alaposan megrázni a könyv vége felé közeledve (gondoltam én néha másra is, de ne menjünk bele a részletekbe), azon egyszerű okból kifolyólag, hogy szörnyen bosszantott a kényeskedő hozzáállása a párbaj kérdéshez. Másrészt pedig ezek a bizonyos hajnali, nem csak első, hanem halálos sebig tartó vívások.
Én kezdettől teljesen megértettem és helyeseltem Simonunk abbéli igyekezetét, hogy elvegye azoknak az aljas férgeknek az életét, akik anyagi biztonságuk érdekében a halálba kergették a bátyját, s nem átallottak a sárba tiporni egy kedves asszonyt és egy ártatlan gyermeket is. Nem vagyok a gyilkosságok híve, de méltó bosszúnak tartottam, hogy egy kardforgatásban járatlan testvér jobb szó híján lemészárlásáért így vegyen elégtételt hősünk. Talán túlságosan hozzá vagyok már szokva az igazi harcos, szemet szemért elvű férfialakokhoz... ki tudja... de szörnyen bosszantott, hogy egy elméletben halálosan szerelmes feleség képes ezért elhagyni a szintén fülig szerelmetes férjurát.
Vagy támogatta volna, hogy lelke erős maradhasson - persze így hova lett volna a nagy konfliktus - vagy uram bocsá' előállhatott volna egy talpraesett, okos nőtől elvárható új megoldással - pl mégis csak anyagi romlásba kellene dönteni a bűnösöket. De neeeem. Itt őrlődött asszonykánk, hogy hitvese vajon teljesen ördögi-e vagy még megmenthető... Könyörgöm, hiszen hogy imádja a rózsákat, a kicsiny unokahúgát, gondoskodik sógornőjéről.
Szóval elnézést mindenkitől, de én, mint gyarló olvasó - aki elvárná, hogy ne csak a vikomtok, de a vikomtnék gerince is acélos legyen - képtelen voltam megszeretni a történetet annak ellenére, hogy akadtak benne kedvemre való mozzanatok is. Zsebecskét, a tündéri kislánykát pl imádtam. A zsémbes apukát meg tudtam volna ölelgetni, amikor oly találóan rámutatott hazaszaladt leányának, hogy rendben, hogy a Biblia szerint bűn minden halálokozás, de nem szól-e a megbocsátásról is a szentírás? Lucy egyetlen igazán pozitív megnyilvánulása számomra az volt, hogy az én szememben is igen csak elrontott mesét helyretette azzal, hogy végül a Kígyóherceg kapta meg a boldogságot.
Szeretem az írónő stílusát, de ez a regénye nem lett a kedvencem.


2010/82.

2 megjegyzés:

  1. A Leopárdherceget olvastad? Az nagyon aranyos,csak nekem a kevesebb szexjelent igazán jót tett volna:D

    VálaszTörlés
  2. Igen, olvastam. írtam is róla egy korábbi bejegyzésben.
    A szexjelenetek engem nem zavarnak különösebben, de tény, hogy néha képesek túlzásokba esni a szerzők.

    VálaszTörlés

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top