Julia Quinn - The Viscount Who Loved Me - A vikomt, aki engem szeretett
1814 is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának.No igen, a pletykalap szerkesztője ezúttal kissé bakot lőtt ezzel az állításával, hiszen a nevezett agglegény bizony töri a fejét a nősülésen. Az, hogy nem az eredetileg kinézett Ms Sheffieldet vezeti oltár elé, igazán csak részletkérdés. Mint ahogyan az is, hogy egy fránya harcias méhecske, no meg a Társaság legnagyobb pletykafészkének elszörnyedő felkiáltása ("Az isten szerelmére, te lány, hiszen Anthony Bridgerton a szájába vette a cicidet, és mindannyian láttuk!") üti nyélbe a frigyet.
És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.
Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április
Julia Quinn stílusa most is csodás, a párbeszédek mosolyt csalnak az olvasó ajkára, és a történetben előre haladva az ember lánya valóban képes szerelembe esni a főhőssel, ahogyan azt az írónő szerette volna. Itt jegyezném meg, hogy imádom ahogyan ez a hölgy megírja az ajánlásokat, a 'Kedves olvasó!' előszavakat. Olyan emberközelinek tűnik ettől számomra, mintha egy kedves barátném fantáziáját olvashatnám az elkövetkezendő lapokon, akivel összesúghatok, hogy óóóó az a pasi valóóóóban káprázatos.
Egyetlen dologgal nem tudtam megbékélni csupán ebben a regényben, azzal a bizonyos, korai haláltól való irreális félelemmel, amelyet elbűvölő vikomtunk érez amióta édesapja egy méhcsípés következtében elhunyt. Rendben, hogy ez amolyan férfi dolog, de számomra szinte elképzelhetetlen, hogy valakinek ez határozza meg a teljes életét, a családalapításhoz való viszonyát... s mindezt olyan beletörődő, szinte a kaszást váró hozzáállással, ami már-már dühítő. Bármennyire is magával ragadóan kedves szoknyapecér is a legidősebb Bridgerton - a rajta néha eluralkodó főnökösödő attitűdjével együtt is -, ezt, ami voltaképp a sztori alapkövének egyike, nehezen vette be a gyomrom.
Ám ettől eltekintve egy isteni történelmi romantikus ez. Van minden, amit szeretek: feleselős, talpraesett hősnő, aki ugyan nem a szezon szépe, mégis kifogja az egyik legjobb partit; egy ellenállhatatlanul sármos, kedves szívét erősen titkoló, a szerelmet nagyon kerülni akaró vikomt; egy kissé különc, de annál inkább szerethető, hangoskodó, jópofa család; egy kis bajkeverő kutyus; no meg persze happy end. És mondanom sem kell, Kate és Anthony személyében két olyan főszereplőt kaptunk akik között bár kezdettől megvan a vonzalom, mégis folyton perlekednek, civakodnak, a mi legnagyobb élvezetünkre.
Aki hozzám hasonlóan nincs igazán képben a könyvben említett Pall Mall játékkal, az angolul utánanézhet a wikipedián.
Julia Quinn hivatalos honlapján érdekességként minden regényéhez megnevezett 4-5 zeneszámot, amelyek szerinte a legjobban passzolnak az adott történt helyzeteihez, szereplőihez. Íme az egyik ehhez tartozó:
Az írónő, minden bizonnyal rajongói nyomásnak engedve, írt ehhez a könyvhöz is egy Második epilógus című novellát, amely 15 év elteltével enged bepillantást a Bridgertonok -, és itt egymásra talált párosunk életébe, a főszerepben a 'gyilkos játékkal', a Pall Mallal.
Egy nyúlfarknyi részletbe beleolvashatunk angolul ezen az oldalon.
2010/79.
2nd challenge/14.