Kevin Hearne: Beszorítva

Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban.
Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A druida megölése.

Hihetetlen, hogy már négy éve is annak, hogy a Vasdruida Krónikái negyedik részét olvastam! Viszont szerintem sokat elárul arról, mennyire tetszett a sok legendából és mítoszból táplálkozó, Kevin Hearne által teremtett világ, ha azt mondom, mindvégig reménykedtem, hogy egyszer érkezik majd a folytatás magyarul. Bizony, ez a sorozat egyike azon keveseknek, ahol annyira tetszett a fordítás, hogy nagy erőfeszítés árán ugyan, de ellenálltam az eredeti szöveg hívó szavának. Épp ezért kicsit aggódtam, mikor kiderült, az ötödik kötetet már nem Acsai Roland, hanem a számomra teljesen ismeretlen Hrabovszky Dóra magyarítja. S bár a szöveghűségre nem lehet panaszom, bevallom, számomra picit csorbult az a hangulat, az a stílus, ami a korábbi kötetekben úgy elvarázsolt. Ám ettől függetlenül iszonyat jó volt viszontlátni Atticusékat.

„A fenébe is, szórakozni vagy itt, tehát érezd jól magad, akár helyes a kiejtésed, akár nem!”

Már a könyv elején található kiejtési útmutató vigyorgásra késztetett. Imádtam a szerzői kiszólást, azt pedig még inkább, hogy a felsorolt szereplő nevek egy része mellett vicces kommentár is szerepelt. Persze ez a játékos könnyedség csak a kezdeti megtévesztés volt. Rögtön utána a Beszorítva alaposan belecsapott a lecsóba. Már az első laptól izgalom és fordulat követte egymást a történetmesélés szálát tizenkét esztendőnyi ugrással felvevő regényben. Főhőseink élete ismét igen csak mozgalmas időszakhoz ékezett, hiába lett volna még szükségük pár csendes hónapra, hogy Granuaile Mac Teimana hosszas felkészülés után végre tanítványból valódi druidává válhasson. Menekülés, rejtőzködés, ármány leleplezés és számos épphogy élve megúszott összecsapás ’színesítette’ a földhöz kötési szertartás hosszú heteit. S mégis, a függővég alapján mindez a valódi nagy sz@rvihar előszele volt csupán.

„Királyság!–jegyezte meg Oberon. – Ha nem lennék a bonyodalom részese, most totál magamhoz vennék egy adag popcornt.”

Ha ehhez hozzáveszem, hogy a sok kaland közepette végre magánéleti szinten is hatalmasat lépett Atticus és Granuaile, tobzódnom kellene a mámorban. De nem így van. Persze élmény volt olvasni és jól szórakoztam, Oberonért pedig még mindig teljesen odáig vagyok. A szöveg gördülékeny volt, a stílus laza és jópofa, a mítoszok és tudomány, no meg a megannyi pop kulturális utalás csodásan keveredett a pörgős, lendületes sztoriban. De talán túl sok volt a bonyodalom, a múltbéli ballépések okozta gubancok már-már túl szövevényesek. Ráadásul egy csöppet csalódtam a nagy egymásra találásban, mert mintha elveszett volna a szikra, vagy tán meg sem volt soha az a kémia… Passz. Lehet, hogy azért hatott rám kissé irritálóan Granuaile modora, mert elszoktam tőle? Nem tudom, de egy biztos, valami miatt nem éreztem tökéletesnek ezt a darabot, többször félre tudtam tenni, mondván, később majd folytatom.

„Lendülj támadásba! Derítsd ki, mi folyik itt valójában!”

Ugyanakkor még mindig állítom, hogy ez a különleges széria méltatlanul kis figyelmet kapott idehaza. Megérdemelné, hogy több ember szeresse, és követelje a folytatást. Remélem, idővel magyar nyelven is megjelenhet a még hátra lévő négy darab! 

Kedvenc idézet:

„… az alkotás mindig nehezebb a pusztításnál…”

♥ A recenziós példányt hálásan köszönöm a kiadónak!