J.R. Ward: Prisoner of Night

Ahmare bármit megtenni, hogy épségben visszaszerezhesse elrabolt öccsét, mégsincs felkészülve arra, hogy meddig lesz kénytelen elmenni mindezért. Egy veszélyes, ám csábító fogollyal összefogva alá kell merülnie egy másik világba. Az apja által elárult, bebörtönzött Durant mindössze bosszúszomja tartott évtizedekig életben. Kétségbeesetten szeretne megszökni, amikor egy határozott, fiatal nő személyében kínálkozik a szabadság. Halálos erők ellenni küzdelem, előre nem látható veszélyek nehezetik a valószínűtlen páros dolgát. S miközben kezdenek kifutni az időből, s az elképzelhetetlennel kell szembenézniük, talán az igaz szerelem sem lesz képes megmenteni őket.

Ahhoz képest, hogy a múlt áprilisi író-olvasó találkozó alkalmával valami olyasmi hangzott el J.R. Wardtól, miszerint már csak azért is szeretné beilleszteni az Örökség történetfonalát a Testvériség sorozatba, mert úgy érzi, hogy anyagilag elég megterhelő az olvasóknak két szériát követni, idén három sztorit is kapunk tőle mi, vámpír rajongók. Persze, tőlem aztán senki nem fog emiatt panaszt hallani. ;) Augusztusban a Blood Truth-val, azaz Boone sztorijával folytatódik a spinoff sorozat, áprilisban érkezik a The Savior Murhder & Sarah párosával, valamint John Matthew-val a középpontban, illetve most vált elérhetővé egy új novella.

"… happiness was a great antiseptic to the wounds inside the soul."

A Prisoner of Night immár a harmadik olyan rövidebb írás, amely ugyan az FTT világában játszódik, de nem illeszkedik szervesen a harcosokról szóló regények sorába. Csak emlékeztetőként: a Halálos csók című gyűjteményes kötetben magyarul is olvashattuk A fiú történetét (Father Mine), majd múlt év márciusában következett a Dearest Ivie.

Ahogyan azok, úgy a mostani szintén kerek egész történet, s így akár önmagában is olvasható, ám a sorozat követőinek természetesen egy-két dolog ismerős lehet. A szereplők között feltűnik például egy női Árnyék karakter, és sok más mellett említést tesznek a Vérontó táboráról, no meg a Testvériségről és Wrath királyról. Az én legnagyobb bánatomra azonban a kedvenceim közül senki nem tette ténylegesen tiszteletét a lapokon.

Az írónőtől már megszokott módon ismét harmadik személyben mesélte el az elég brutális jelenettel induló eseményeket. Szintén nem nagy újdonság, hogy egy kegyetlenségekkel kísért gyermekkortól, no meg a huszonegyévnyi bebörtönzéstől meggyötört, ámde aranyszívű alfa főhőst kaptunk. Az viszont kellemes meglepetés, hogy bár a hősnő egy civil vámpírnő, nem az az árnyékától megijedős fajta. Az alantosak által rendezett nagy mészárlást követően elmélyedt az önvédelmi sportokban, sőt, jelenleg oktatja azokat. Mindazonáltal ez még kevés lenne sokaknak a kínzásokkal és gyilkosságokkal szembesülve. Ahmare-ben viszont ott lobog az igazi belső erő, ami jó adag elszántsággal párosul, ami mintha megtriplázódna, ha számára fontosokat fenyegetnek. Így semmi panaszom nem lehet a főszereplőkre. Mindketten kezdettől szimpatikusak voltak nekem, és őszintén tudtam szorítani azért, hogy sikerre vigyék a küldetésüket, s persze azért, hogy a végén boldogan éljnek majd együtt.

Szerencsére bár novellaként aposztrofálta a szerző, több, mint kétszáz oldalasra sikerült ez a kis szösszenet, ezért szó sincs arról, hogy csak olyan tessék-lássék cselekménnyel kellene beérnünk. Sőt, a két főgonosz karakterhez méltón két árnyoldalát tapasztalhatjuk meg az Újvilágba települt vámpír társadalomnak. A drogkereskedés persze már ismerős, hisz több regényben szembesültünk azzal, hogy a vérszívók kiveszik a részük a terjesztésből, fogyasztásból egyaránt. Ellenben az elvakult szekta és vezére szál újdonság, pláne hogy némi görög mitológiai jövendölésre hajazó tévképzettel párosul. Mindezek, illetve a titkos folyosós dolog teljesen elnyerte a tetszésemet, hiába sokkal sötétebb hangvételű az egész írás lévén a sztori alapját a bántalmazás és bosszúállás koncepciója adja.

"Don't forget me, okay? Just in case the Fade is a lie."

Úgy gondolom, a vonzalom fellobbanására és a pár nap alatti szerelembe esésre magyarázatot adhat a vámpírok ösztönös párfelismerése, majd az azt követő kötődés. Ugyanakkor a Duran fejlődésének elnagyoltságára már nincs mentség. Keveslem azt a pár sort, amelyben némi választ kapunk arra, hogyan vált semmivé a kínzások miatt kialakult diszfunkcionális fájdalom/örömérzete. Hisz Z is évek óta jár terápiás találkozókra Mary-hez, nem? Szóval még az ő fajuknak sem csak annyi kikeveredni ilyesmiből, hogy elhatározzák, és bumm.

Persze tisztában vagyok vele, hogy egy (vagy több) féltégla nagyságú könyvben jobban teret kaphatnak az ilyen részletek, ráadásul ezt leszámítva tényleg nem jut eszembe negatívum. Szóval csak ajánlani tudom Ahmare és Duran történetét, mert élvezetes kis csemege, ráadásul kitűnő lehetőség új olvasók becsatlakozásának is.

✚ Az ebook végén található egy pár oldalas beleolvasó a The Saviorből.