2018. április 19., csütörtök

J.R. Ward - The Thief



amazongoodreads beleolvasó
Sola Morte, az egykori besurranó tolvaj és széf-specialista felhagyott törvényen kívüli életével. Miután megmenekült egy drogbáró karmai közül, Caldwelltől messze igyekszik csendben meghúzni magát és szeretett nagyanyját biztonságban tartani. De a szíve északon maradt annál a férfinál, aki áttört a páncélján: Assailnál, akinek esze ágában sem volt szerelembe esni, pláne nem egy emberi nővel.
Úgy tűnt, kettejüknek nem lehet közös jövője. A nő nem sejtette, hogy a férfi vámpír, az pedig nem tervezte feladni a fegyverkereskedelmet. Ám a sorsnak más tervei voltak. Amikor Assail kómába esik, és mindössze egy hajszálon függ az élete, unokaöccsei felkutatják Solát, és a segítségét kérik. S bár a nő a legkevésbé sem szeretne visszatérni, hogyan is hagyhatná meghalni a férfi.
Amikor a vámpírok új halálos ellensége színrelép és a Testvériségnek ismét szüksége van Assailra, Sola célpontból egy általa nem értett háború résztvevőjévé válik.
Vajon ha fény derül a férfi titkára, a nő megfutamodik, vagy követi a szívét?
„Destiny was such a thief.”
Múlt héten jött ki a 16. Fekete Tőr Testvériség regény, és bár már lassan tizenkét esztendeje szerettem bele a sorozatba, rajongásom töretlen. Olyannyira, hogy bár Assail és Sola története nem töltött el épp extatikus várakozással, azért a megjelenés reggelén már igen csak korán elkezdtem bűvölni az e-olvasómat, hogy vajon munkába indulás előtt sort tudok-e keríteni egy kis kóstolóra. Szerencsémre igen, aztán pedig a napom nagyjából minden, nem munkával töltött percét a Thief kötötte le.
Ez alapján jogos lenne a következtetés, hogy elképesztően jó részt kaptunk idén, ám be kell vallanom, a kíváncsiságom és a széria iránti imádatom a valódi ludas abban, hogy egy nap alatt bekebeleztem a 480 oldalas könyvet. Úgy érzem, a négy történetszál közül mindössze egy olyan akadt, amely valódi újdonságot és izgalmat volt képes hozni, a másik három számomra kissé töltelék ízűnek hatott. Ezzel nem azt állítom, hogy egyiket sem olvastam élvezettel, csak épp nem váltották ki belőlem azt a torokban dobogó szívvel és furcsán remegő gyomorral járó valódi izgalmat, amit a különösen szuper sztorik képesek elérni.

Nekem a Victoria Benloise feltűnésével és ténykedésével foglalkozó fejezetek voltak a legunalmasabbak. Egyszerűen nem láttam a valódi potens gonosz karaktert a nőben, ráadásul az általa okozott ’probléma’ szinte egy pillanat alatt foszlott semmivé. Fölösleges figyelem és lap pocsékolásnak éreztem. Mintha egy több hektáros gyümölcsösben egyetlen méhecske dühös döngicsélésével foglalkoznánk órákig. Nonszensz. Azt hiszem, utoljára a Halhatatlan szeretőben éreztem így a tv-stábbal foglalkozó jelenetek kapcsán.

V és Jane történetszálával kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Furcsáltam picit, hogy ismét velük foglalkozunk. Bosszantott, hogy már megint az ’őszinteség - bizalom - társak vagyunk’ probléma háromszögében bolyongtak. Dühített, hogy újfent a kis híján el kell veszítenünk egymást, hogy beszélni tudjunk az érzéseinkről fordulattal jutottak túl a drámán. Ugyanakkor, ha túllépek azon a morcogásomon, hogy az írónő láthatólag jobban imádja ezt a párost, mint jómagam, akkor el kell ismernem, hogy kapcsolati nehézségeik hihetőnek és életszerűnek hatottak. Tetszett, hogy a kemény pasi álarc mögött azért ott lapult a párja (és anyja) figyelmére éhes lélek. De legfőképpen az értintett meg, amikor napvilágra került a doki munkamániája mögött meghúzódó ok, mert őszintén, ki ne akarná mindentől megóvni és megmenteni a szeretteit. Épp ezért nagy pirospont jár szerintem Manny helyzetfelismeréséért és problémakezelésért. Bírom, hogy milyen laza, higgadt, mégis professzionális az ürge. S roppant kíváncsian várom, kivel bővül majd a klinika személyzete a jövőben.
„…when fate sent you true love, no matter what form it took, you needed to accept the gift.”
Mivel közel állnak a szívemhez mind a második esélyt kapott szerelmek, mind a meggyötört, ámde meg nem tört főhősök, a fő szerelmi szál nekem igazából tetszett. Lubickoltam a kötődés és édes szerelem perceiben, csakhogy egy apróság némi árnyékot vetett a boldogságomra. Sola utolsó megmoccanását leszámítva mindkettejük karaktere mintha csupán fakó árnyéka lett volna korábbi önmaguknak. Belevaló és érdes személyiségük olyan erős polírozáson esett át az egymástól távol töltött idő alatt, hogy ha csak most találkoztam volna velük, el nem hiszem, hogy mindketten törvényszegő, bűnös lelkek, akik nem riadnak vissza vérrel vörösre festeni a kezeiket. Illetve még egy gondolattól nem tudok szabadulni velük kapcsolatban. Nem értem, mi végre nem kínált semmi megoldást az írónő arra, hogy itt egy vámpír és egy ember talált párra egymásban. Rendben van, hogy per pillanat nagy a boldogság, mindenki elfogadja úgy a másikat, ahogy vannak, de mi lesz mondjuk harminc év múlva? Vagy a félvérek jelentette komplikációk, s a mind inkább fenyegető emberek előtti lelepleződés megoldásával kapnánk majd válasz erre a kérdésre is? Meglátjuk! Egy biztos, Assail & Sola egymásra találása így, ebben a formájában számomra picit túlromantizált és befejezetlen volt.

Furcsa ezt leírni, de engem ebben a kötetben az új főgonosz körüli események hoztak a leginkább lázba. Viszolygással vegyülő kíváncsisággal figyeltem, ahogyan Throe próbálgatta az új erejét, és fejcsóválva olvastam a hatalom megdöntéséről szőtt terveit. Nem kétséges, bőven akad majd tennivalójuk a Testvéreknek. Ráadásul micsoda ironikus kikacsintás az a különleges vízzel töltött golyó! Vámpírok harcolnak fajuk megmentésért kvázi szentelt vízzel… haláli! Plusz volt még egy rétege a regénynek, ami szerintem ehhez a történetszálhoz kapcsolódik, s ahogyan az író-olvasó találkozón elhangzott kérdéseket nézem, nem én voltam az egyetlen, akiben felvetődött ez az ötlet. Felettébb különös, hogy egy megsemmisíthetetlen, fekete mágiával megtöltött könyv eltűnhet az Őrző kincstárából, és elég nyugtalanító, hogy a direktrix Amalya sem V, sem Jane hívására nem felelt. Elképzelhető lenne, hogy belehabarodott Throe-ba, és azért segít neki, vagy valamivel kényszerítik? Vagy az is lehet, hogy szimplán én kombinálom túl a dolgot. Viszont mivel ilyen agyalásra késztetett, kijár érte az elismerés.

Mindent összevetve nem állíthatom, hogy ez lenne a sorozat csúcsa, sőt, az én szememben inkább a sereghajtók közé tartozik. Mégis, sajnáltam volna, ha kihagyom, s egyetlen percig sem kérdés, máris várom a következő könyvet. De mi már ez a butaság, hogy a Fekete Tőr Testvériség egybeolvad a Legacy szériával, és mindössze egyetlen kötet érkezik majd évente? Ez kínzás!

Kedvenc idézet:
„At the end of the day, absolute trust was the working definition of true love.”

 
back to top