J.R. Ward: Claimed


Lydia Susi elkötelezetten próbálja megóvni a farkasokat és azok természetes élőhelyét. Amikor egy szállodalánc a menhelyük tőszomszédságában kezd építkezni, hangot ad a tiltakozásának, ezzel célponttá válva.
Egy éjjel, amikor az erdőben az életére törnek, a Farkas Védő Projekt legújabb munkatársa siet a segítségére. Daniel Joseph titokzatos és mégis olyan valaki, akiben a lány szeretne megbízni.
A veszély egyre komolyabb, Lydia egyik kollegáját meggyilkolják. Lydiának el kell döntenie, milyen messze hajlandó elmenni azért, hogy megóvja a farkasokat. Aztán egy Daniellel kapcsolatos sokkoló felfedezés megkérdőjelez mindent.

moly goodreads webshop


Idestova tizenöt esztendeje szippantott be a Fekete Tőr Testvériség világa. Azóta vagyok lelkes, olykor kissé elfogult rajongója az alap sorozatnak, és az első Legacy kötettel kapcsolatos pár hónapnyi butus hezitálásom után már az ilyen-olyan mellékágak történeteire is buzgón vetem magam. S mivel Kenyon és Cole óta a vámpírok mellett az alakváltókért ugyancsak bolondulok, egy percig nem volt kérdés, hogy fölöttébb érdekelnek a Testvériség világában játszódó vérfarkasos sztorik. Pláne, mióta az első Prison Camp részben (The Jackal) megismerhettük egyiküket, Lucant. Szóval, izgatottan vártam a Claimed megjelenését, és mihelyt megérkezett a kindle-re, már nyitottam is meg.
Sajnos kár volt ennyire kapkodnom. Olyannyira kár, hogy miután a végére értem, roppant ellentétes érzések kavarogtak bennem, az agyamban pedig ott kattogott, hogy mi a jó fene volt ez. Zavarodottságom mostanra leülepedett, átadta helyét a csalódottságnak. S bár látva mennyien vannak elragadtatva a regénytől hezitáltam kissé, leüljek-e a klaviatúra elé kiadni magamból a mérgem, de talán akad hely az én kevéssé lenyűgözött véleményeknek is.
“Reality is like a coin. It has a front and a back, and you can only see one side at a time.”
Legfőképpen azt szeretném kiemelni, amit szerintem sokkal tisztességesebb lett volna, ha előre kommunikál a szerzőnő: nevezetesen, hogy ez a kötet önálló olvasásra nagyjából alkalmatlan. A Claimed részben a FTT egy nyitott kérdését boncolgató, új spin-off sorozat első könyve, s ugyanakkor egy új pár történetének a nyitánya.
Jelen esetben ez azt jelenti, hogy a fő széria ismerete nélkül a Testvériséghez kötődő háttérszál - amelynek középpontjában az egykor emberi laboratóriumi kísérleteket (Nate-hez hasonlóan) elszenvedett Xhex áll - abszolút gyökértelen. Még minden előzmény birtokában is olybá tűnt számomra, mintha csak ide-oda be-beszúrta volna az írónő az egyelőre sehová nem vezető, előkészítő jeleneteket. Feltételezem, ez hivatott megmutatni, mi indítja arra Xhex-et, hogy nekivágjon egy olyan útnak, amely majd egyszer összeér a Lair of the Wolven világával.
A főszereplő páros története pedig hosszas előkészítő, ködösítő fejezetek után ugyancsak függővégbe torkol. Ráadásul a folytatás majd csak egy év múlva, 2022 nyarán érkezik. Hogy az vajon egyben a lezárása is lesz-e az itt most megkezdett cselekménynek, nem tudjuk. Egyrészt a címe – Forever (Örökké) – akár sugallhatja ezt, ugyanakkor az ’ajánló’ oldal úgy fogalmaz, ne hagyd ki Lydia és Daniel románcának következő felvonását.
Ahhoz képest, hogy Ward hányszor hozta fel, milyen nagyon szívén viseli rajongói pénztárcájának helyzetét, az én szememben ez a könyv ékes példája az ellenkezőjének. Véleményem szerint teljes joggal érzi becsapva magát az ember, ha a megjelenés napjának végén posztolt mini videóig egyetlen szót sem ejt az írónő arról, hogy korábbi munkáitól eltérően ez a regény bizony erősen függővéges. S pláne nehéz ezen túllendülni, ha a beltartalom is olyan, mint amilyen ebben a könyvben, mert képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy egy erőteljes szerkesztéssel a (remélhetőleg csak) két könyvből lehetett volna akár egy.
“Destiny, however, was like poison ivy. Once it brushed up against you, it was tenacious, irritating—and the kind of thing that did not go away on its own.”
Szeretném csak azt írni, hogy kissé komótosan indult be a sztori, de a valóság az, hogy mindvégig a lassúság és furán félrecsúszott tempó jellemezte a kötetet. Talán az utolsó egy tized az, amiről őszintén állíthatom, hogy nehezemre esett volna félretenni. Úgy tudnám összefoglalni, hogy iszonytatóan sok előkészítés után csalódást keltően kevés jutalomban volt osztályrészem. Zavaros narratíva, lamentálós, néhol szinte szürreális elmélkedések, helyenként mérhetetlenül túlírt jelenetek, ködösítő furcsaságokkal operáló feszültségkeltés, 95%-ig sehol egy fia vérfarkas.
Ami pedig a főszereplőket illeti, nem mondanám, hogy elrabolták a szívemet. Mivel is tették volna? Nem mutatkozott meg igazán mélyén sem a személyiségük, sem a múltjuk. Kaptunk persze szimpátia pontokra pályázó szívszorító részleteket, úgy mint mindkettőjüket elhagyta az édesanyja, édesapjuk soha nem is volt mellettük, Lydiának nem lehet gyermeke, Daniel pedig betegséggel kénytelen küzdeni. Ó, és persze mindketten szeretik a természetet és az állatokat… no meg kutakodni, szimatolni minden felé. Ugyanakkor egyikük habozás nélkül hamisít, akarom mondani semmisít meg bizonyítékot egy halálos állattámadás után, másikuk rideg nyugalommal kanalazza ki egy általa megölt őr szemeit trófeának. S az egy dolog, hogy én küzdöttem picit, hogy rokonszenvet érezzek irántuk, azonban az sem világos számomra, ők miért gyúltak olthatatlan, örök szerelemre egymás iránt. Az 50%-nál elcsattant kissé kínos első csók után 70%-ra már szinte bagzó nyulakká változtak, mégis, engem csöppet sem perzselt fel kettejük izzása.
“Someday means we have a future.”
Bennem a kiábrándultság kesernyés szájízét hagyta a könyv. Olyan volt, mintha egy páros 3d-s mozijegy áráért csak egy sebtében összevágott trailert nézhettem volna meg. Hogy ezek után benevezek-e a folytatásra? Régi rajongóként valószínűleg igen, ha másért nem, mert izgatja a fantáziám, pontosan miféle szerepe is van a dolgokban Xhex bátyjának, Blade-nek. Ugyanakkor nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ennyi felé szerte ágazó, mindenféle mellékággal már nem biztos, hogy minőségileg képes megbirkózni az írónő.

Ui: A szerző fb oldaláról származó képen egy, a regényben elhangzó mondat szerepel, ugyanakkor nagyon ide illőnek érzem, mert ez kérem nem volt valódi paranormális románc, de sajnálatosan még csak urban fantasy vagy valódi krimi sem.

Angi

Angelika most, túl a negyedik x-en, immár több, mint húsz esztendeje nagy rajongója a mindig boldog véget érő történeteknek. 2010 januárja óta ír rövid beszámolókat az általa olvasott regények (egy részé)ről.