2017. november 2., csütörtök

Sierra Simone: New Camelot trilógia

Vajon mitől válik egy regény kedvenccé számunkra? Mi az, ami megfog benne minket? Ha azonosulni tudunk a szereplőkkel, vagy épp ha számunka teljesen idegen vizekre visz minket a történet?
Lassan 25 esztendeje tudom, a romantika az a műfaj, ami engem a leginkább megszólít. Imádom, hogy újabb és újabb kapcsolatok alakulásának lehetek tanúja, s kár lenne tagadni, hogy a boldog lezárás elképesztően jól esik a lelkemnek. Vannak darabok, amiket azért szeretek olvasni, mert annyi viszontagságot legyőz a szerelem, más kötetekben a humor vesz le a lábamról, s arra is volt már példa, hogy a szenvedély sodrása volt az, ami lenyűgözött. Az évek rutinja és a könnyedén elérhető számtalan információ alapján szerencsére gyakran sikerül jól választanom, és remek élményekkel gazdagodnom. Ám attól, hogy egy könyv szórakoztató, nem feltétlen válik kedvenccé, pláne nem örök favorittá.
Utóbbiból meglepően rövid a listám, s leginkább olyan regények vagy sorozatok szerepelnek rajta, amelyek annyira átütően mély hatást gyakoroltak rám, hogy kitörölhetetlen lenyomatot hagytak maguk után a lelkemen. Olyan történetek, amelyeknek az apróbb részletei talán az idő múlásával homályosodtak valamennyit, ám amikor csak eszembe jutnak, újra gyorsabban dobog a szívem, könnybe lábad a szemem és mosolyra húzódik a szám tőlük. Ahogy most számba veszem őket – Acheron, A Thousend Boy Kisses, Eredendő bűnösök sorozat, Kimondhatatlan, Kötelék, Lélekvesztők, Special Forces, hogy csak néhányat említsek – észre kell vennem, hogy ezek bizony szinte kivétel nélkül nem épp hagyományos párkapcsolatokról, megszokott élethelyzetekről szóló darabok. Mulatságos adalék, hogy a többségüket ráadásul igen nehezen, hosszas mérlegelés és önrábeszélést követően vettem csak kézbe.
„Sometimes the forbidden fruit is just too sweet not to bite.”
Talán ez lenne nálam a válasz a kérdésre? Legyen romantikus, de fura, s persze legyen jól megírva. Egyszerűnek tűnő képlet, mégis, milyen nehéz rábukkanni azokra, amelyek minden szempontból tökéletesnek bizonyulnak. Úgy tűnik azonban, ismét végtelenül szerencsés voltam, hiszen újabb gyöngyszemre bukkantam: Sierra Simone New Camelot trilógiája teljesen lenyűgözött.

„… fairy tale, gone up in flames.”
Egy majd’ húsz esztendőt felölelő, szívet tépően romantikus és lángolóan erotikus modern kori románc, amelyet át meg átsző Artúr Király legendája. Politikai és háborús csataterek, jót akaró s aljas manipulátorok, eltitkolt vagy épp tiltott viszonyok, szexuális tabuk (édeshármas, DBSM, vérfertőzés, erőszak), izzó szenvedély és gyengéd érzelmek mind ott rejtőztek a lapokon. S én gyötrelmes, ugyanakkor csodálatos négy napot töltöttem a felfedezésükkel a közel 1200 oldalnyi történetben teljességgel elveszve.
„It was the purest heavens in the midst of the worst hell, and I loved every minute of it...”
Az első rész beszippantott, a második lehengerelt, a harmadik pedig megrágott és kiköpött. Volt, ahol hitetlenkedve meredtem a sorokra, volt, ahol fájdalmas nemek árja tört ki belőlem, sőt, habár nagyon nem jellemző rám az ilyen, volt egy pont, ahol dacos sértettségemben eljátszottam a gondolattal, hogy ott és akkor, iszonyat kevéssel a vége előtt bedobom a törölközőt. Az írónő, az a kegyetlenül gonosz, ámde istentelenül tehetséges boszorkány egyszerűen fogta a már amúgy is alaposan megszorongatott szívemet, és egyszerűen kitépte a mellkasomból. De aztán csak összeszedtem a vérző darabkákat, erőt vettem magamon, és nekirugaszkodtam az utolsó fejezeteknek. S tudjátok mit? Megérte. Megérte, a több órányi elveszített alvás és az a sok – néhol rettegő - izgalom. Mert bár sosem hittem volna, hogy egy szerelmi háromszögről valaha ezt fogom mondani, de ez a maga tökéletlenségével tökéletes volt, lévén minden oldalát egyformán őszinte és mélységesen intenzív szerelem adta.
„It’s too boring when the hero isn’t morally complicated.”
Tényleg csak áradozva vagyok képes beszélni erről a sorozatról. A szerző műveltsége és stílusa zseniális; érzékletes és árnyalt leírások, bámulatosan szép próza jellemezte amellett, hogy nem riadt vissza a szexuális aktusok színlelt finomkodástól mentes, alapos részletezésétől sem. Elmondhatatlanul tetszett, hogy mindhárom főszereplő összetett és több rétegű karakter, akik a visszaemlékezéseknek és a váltott szemszögű narrációnak hála fokozatosan bontakoztak ki teljes valójukban. Azt szintén nagyra értékeltem, ahogyan felvállalták önmagukat és a vágyaikat, s ahogyan időnként bennük is ott motoszkált a bizonytalanság és a féltékenység, aminek nem féltek hangot adni. Azt hiszem, részben pontosan ezek az apróságok varázsolták számomra annyira hihetően ezt az egész fura kapcsolatot.
„The strongest love comes with pain.”
Őszintén? Imádtam! Nem tudom kifejezni mennyire. Néhol persze iszonyatosan fájt, de szívesen fogadott és döbbenetes élménnyé változó fájdalom volt ez. A záró kötet második felét szinte tűkön ülve, torkomban dobogó szívvel olvastam. Egyszerre szerettem volna siettetni a végkifejletet és elodázni, hogy még tovább ott lehessek velük. Menthetetlenül maga alá temetett Ash, Embry és Greer hármas fogata, és még most is mintha valami furcsa ködben lebegnék. Szenzációs volt, de tényleg. És olyan nagyon jól tettem, hogy kivártam, míg mind a három rész megjelent! Gyanítom a függővégek miatt különben a falat kapartam volna kínomban, hiszen így is felőrlődtem.
„One thing’s for fucking certain – while my heart beats, it will beat for them, no matter which life we’re in.”
Szóval aki nem retten meg a komplex, rázós olvasmányoktól, aki nyitott a másság felé, aki szívesen fogadna egy kis jó féle szenvedést, az csapjon le erre a trilógiára. Kíváncsi vagyok, ki hogy küzdi majd le a könyv másnaposságot, mert én per pillanat gondolni sem tudok még más regényre.
2017 legintenzívebb olvasmánya, egy új örök kedvenc, egy hihetetlen utazás…

Kedvenc idézet:
„The first step to understanding anything—whether it’s the Bible or Fifty Shades of Grey—is acknowledging that we come to it with agendas of our own. We want it to mean something, we are biased whether we know it or not, and usually what we walk away with is what we want to walk away with.”

 
back to top