Sophie Jackson: An Ounce of Hope - Egy csepp remény
| Max O’Hare képtelen elengedni a múltat. Legjobb barátja nélkül nem élte volna túl a gyönyörű szőkeség, Lizzie tragikus elvesztését, és rég a drogosok poklát járná. Kap még egy esélyt a sorstól… Az elvonón ugyan végigmegy a gyógyulás tizenkét lépcsőjén, de indulatos marad, és nem enged közel magához senkit. Grace Brooks lelkébe égett a seb, amit az a férfi ejtett, aki felesküdött, hogy tisztelni és védelmezni fogja. A lány messzire menekül, és titkait mélyen magába zárja. Az egyikük érezni akar, a másik elrejtőzik az érzések elől. Melyikük lesz elég erős, hogy a szerelem erejével átüsse a falat? |
Szerintem kétféle jól megírt, mellékszerepből reflektorfénybe lépő karakter létezik. Vannak olyanok, akik annyira szimpatikusak, cukik, dögösek, viccesek, jófejek stb., hogy az ember szeretne többet olvasni róluk. Illetve vannak a meggyötört vagy épp az antihős jellegű figurák, akik – belőlem legalábbis – afféle morbid kíváncsiságot váltanak ki. Utóbbiaknál például mindennél jobban izgatja a fantáziámat, hogy valakiből, akitől kezdetben a hideg rázott, netán a viselkedése miatt megvetettem, hogyan lesz képes a szerző olyan alakot formálni, akinek drukkolhatok, akiért rajonghatok.
„Annyira hozzászokott már, hogy a gonosz farkas szerepét játssza, hogy már nem is tudta valójában, milyen jó ember.”
Max O’Hara pont ebbe a táborba tartozott. Az Egy font hús lapjain egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Hiába találtam szörnyűnek mindazt, amit át kellett élnie, gyenge jellemnek és totális seggfejnek tartottam. Ugyanakkor a rá váró, függőséggel szemben vívott harc, a megváltás keresése, valamint az, hogy kaphat egy második esélyt a boldogság megtalálására szirénénekként csábított, így nem lehetett kérdés, olvasnom kellett a sztorit.
„Egyszer megkérdeztem tőle, hogy zavarja-e, hogy utálja-e a sebhelyeit. Felnevetett, és azt felelte, ’Hogy tudnám utálni őket? Arról tanúskodnak, amit túléltem.’”
Érdekes módon a fenti ok miatt a könyv eleje annak ellenére nagyon tetszett, hogy lassú s voltaképp eseménytelen volt. Utánagondolva tűnt fel, hogy igazából az első százegynéhány oldalon még csak nem is keresztezte egymást a két főszereplő útja, sőt, Grace életébe mindössze csupán néhányszor pillantottunk be. A hangsúly egyértelműen Maxen volt, ami szerintem helyes döntés volt az írónő részéről. A rehabilitációs központban töltött időszak leírása, a fájdalmas múlt emlékeinek alaposabb bemutatása segített abban, hogy a maga körül mindenkibe belemaró szenvedélybeteg mögött meglássam az értékes, csak épp elképesztő módon kínlódó lelket. Amikor pedig visszatérve a korábbi életébe, s ő maga döntött úgy, hogy az még sok lenne számára, szüksége lenne egy csendesebb átmenetre, nem is örülhettem volna jobban, elvégre, ha a gyötrődése csak úgy varázsütésre megszűnt volna, akkor számomra az egész karakter hitele veszik oda.
A másik nagy pirospontot a romantikus kapcsolat apró lépésenkénti felépítése miatt érdemelte ki nálam a regény. Imádtam, hogy a főszereplő párosunk kezdeti bizalmatlanságát lassan váltotta fel a barátság, miközben ott izzott a felszín alatt a másik iránt érzett vonzalmuk, majd amikor pedig engedtek a vágynak, a szenvedély csak úgy sütött a lapokról. Szintén nagyra értékeltem, hogy az átélt intimitás nem törölte el a belső bizonytalanságukat. Tipródtak, lamentáltak azon, helyes-e hagyniuk, hogy belesodródjanak egy viszonyba, egyáltalán pontosan mi is az, ami köztük van, meddig engedhetik azt elmenni, és mit hoz majd nekik a jövő.
„Csak arra vigyázz, hogy azért hozz meg egy döntést, hogy jobbá válj, ne pedig azért, mert félsz, és elmenekülsz.”
Mégis, mindezek dacára sem tudom azt mondani, hogy a könyv úgy tökéletes, ahogy van. Apróságok, amik zsémbelődésre késztettek olvasás közben, ámde együtt már elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy a hibátlanság az én szememben csorbát szenvedjen. Hogy mire gondolok? Hiányoltam például, hogy a kisvárosi miliőbe valódi életet leheljen néhány hangulatos leírás. Az erdő és a tó csodaszép színhelyek voltak, ez tagadhatatlan, de úgy találtam, voltaképp teljesen lényegtelen, mi a tényleges helyszín, megtette volna bármelyik liget vagy tavacska. A városi jeleneteknél szintén, nekem hiányzott New York valódi lüktetése. Valamint szívesen vettem volna, ha az érzelmi reakciók jellemzésekor nem mindig ugyanazon fordulatokat használja az írónő. Komolyan mondom, amikor már vagy negyedszer olvastam a meleg takarós hasonlatot, kiszakadt belőlem egy dühös morranás. Viszont ezektől sokkalta jobban bosszantott, hogy sok más regényhez hasonlóan a betegség szolgáltatott alapot a nagy gyengéd gesztusra. Egyrészt mindig felbosszant, hogy a pár napos, influenzaszerű állapotot folyton úgy festik le, mintha rögtön élet-halál között lebegne az illető, másrészt szívesen látnám már, hogy nem azzal kerül a főhős a hősnő bizalmába, mert hajlandó a haját fogni hányás közben. Tudom, ne legyek telhetetlen (pláne kötekedős), de itt – tekintve mindazt, amit Grace átélt az abuzív exférje mellet - inkább arra vágytam volna, hogy apróságokkal nyerje meg magának Max, mert ez így egy csöppet klisé utóízt hagyott bennem. Akárcsak az, hogy nem maradhatott ki a féltékenységi nagyjelenet, vagy épp a nem vagyok neked elég jó kínlódás. Igaz, cserébe viszont kaptam olyan jeleneteket, hogy rám tört az álmodozó sóhajtozhatnék, illetve csak bőszen bólogathattam, miszerint igen, ez nagyon kellett.
„… az élet átkozottul rövid ahhoz, hogy (…) apróságok miatt bosszankodjon.”
Így aztán nem állítom, hogy teljes egészében azt kaptam, amit előre elképzeltem, ám összességében szerethető és igazán romantikus regény élményével gazdagodtam. S a folytatás? A harmadik kötet Riley regénye lesz - Egy lépés feléd -, akivel kapcsolatban kaptunk is egy-két elejtett, bár elég homályos utalást. Ami biztosnak tűnik, hogy az övé majd egy régi szerelem újbóli felfedezésének története lesz.
Zenék a könyvben:
Marvin Gaye: I Heard It Through The Grapevine ♪ ♫ ♩ ♬
AC/DC: Back In Black ♪ ♫ ♩ ♬
Marvin Gaye & Tammi Terrell: Ain't No Mountain High Enough ♪ ♫ ♩ ♬
Marvin Gaye: Got To Give It Up ♪ ♫ ♩ ♬
Marvin Gaye: Trouble Man ♪ ♫ ♩ ♬
Könyvinfók:
| Műfaj: jelenkori romantika Sorozat: Egy font hús 2. Elbeszélés módja: E/3, múlt idejű Ki? Grace Brooks & Max O’Hare (28) Hol? Pennsylvania, Nyugat-Virginia és New York Mikor? november - július Érzékiség? heves Szerelmi háromszög? nincs Lezárás? boldog Önállóan olvasható? igen |
10.03. - Kristina blogja
10.06. - Angelika blogja
10.09. - CBooks
10.12. - Kelly & Lupi olvas
Nyereményjáték:
Olyan hírességekre kell ráismernetek a blogturné állomásain közreadott képek alapján, akik Maxhez hasonlóan drog- vagy éppen alkoholproblémákkal küzdöttek életük egy szakaszában.
(Figyelem! A sorsolásban azok vesznek részt, akik minden kérdésre helyesen válaszolnak! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
a Rafflecopter giveaway