2015. március 23., hétfő

J. R. Johansson: Paranoia


molygoodreads
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Fordító: Sámi László
ISBN: 9789637051661
278 oldal, puhatáblás

Parker Chipp – az események utóhatásaként, amelyek csaknem végeztek vele – igyekszik egyre jobban megbirkózni Álomlátóként élt életével. A jelek szerint működik is a dolog… egészen addig, amíg egy reggel a börtönben tér magához kínzó másnapossággal, és tizenkét órányi kiesett idővel. A Sötétség valahogy átvette felette az irányítást, és Parkernek fogalma sincs, hogyan fékezhetné meg.
Valószínűtlen és váratlan szövetségesre lel Jack, a rejtélyes motoros dzsekis srác személyében, aki felajánlja Parkernek, hogy segít mesteri szintre fejleszteni Álomlátó képességeit. Ám miközben Parker gyakorol és fejlődik, a benne rejtőző Sötétség is egyre erősebbé válik, egészen odáig, hogy átveszi Parker teste felett az uralmat, és minden tőle telhetőt elkövet, hogy tönkretegye az életét.
Amikor Jack felfedi előtte, hogy léteznek másfajta Éjjeljárók is, az úgynevezett Orzók, Parker töprengeni kezd, hogy vajon az Oakville-ben zajló különös dolgok nem többek-e puszta véletlen egybeesésnél. Végtére is, a helybéliek nem csupán alvajáróként viselkednek, annál jóval többről van szó. Kiürítik a takarékbetét-számláikat, anélkül, hogy emlékeznének rá, a város különös részein kóborolnak, eltünedeznek, sőt: akár még gyilkolnak is – mindezt álmukban. Ha Parker ki akarja deríteni, mi folyik itt, és szeretne még bármi reményt arra, hogy viszontláthassa az apját, szembe kell szállnia Jackkel, és a saját életét is kockára kell tennie… Mert minél többet tud meg ezekről a másféle Éjjeljárókról, annál bizonyosabbá válik számára, hogy itt már nem csak az ő élete a tét.

Sorozat: Éjjeljárók 2.
Műfaj: ya fantasy
Elbeszélés módja: E/1, múlt idejű, Parker nézőpontú

A Paranoia az Álmatlanság méltó folytatása, amely mélyebbre vezet minket az Éjjeljárók világába, bemutatva három típusuk mibenlétét, s fajuk eredetét egyaránt. A regény írásmódja ezúttal is magával ragadó, Parker még mindig szórakoztató narrátor, a történet pedig ismét egyszerre kínál okos és hátborzongató kalandot.
„… minden átmegy zuhanórepülésbe, és meg sem áll a kénköves pokolig.”
Hasonlóan az első részhez, bár Parkernek megvannak a saját problémái, egy nagyobb konfliktus is zajlik a háttérben – az Oakville környéki titokzatos eltűnések -, biztosítva, hogy még véletlenül se fogyjunk ki az izgalmakból. Ami újdonság, hogy immár nem csupán Parker ered a titok nyomába, hanem barátaival vállvetve küzdenek meg a bonyodalmakkal. Érdekesnek találtam, ahogyan a ’nyomozás’ során kiderült információk az első kötet eseményeinek egy részét is más fénybe helyezik.
„A kapcsolatunk, már ha annak lehetett egyáltalán nevezni, több volt, mint komplikált. Mondjuk, ha vennénk a komplikáltat, hozzákevernénk vagy tízkilónyi zavarodottságot, meg mindenféle elcseszett szarságot, akkor már valamivel közelebb járnánk az igazsághoz.”
Nagy örömömre most a romantika is kap egy csöppnyi szerepet. Bevallom, élveztem az édes, lopott csókos tini szerelem pillanatait, miközben azért evett a kíváncsiság, hogyan oldja fel az írónő azt a konfliktust, miszerint Parkert Addie felé húzza a szíve, ám a túléléséhez Miára van szüksége. Azt kell mondanom, szép könnyedséggel lépünk túl ezen a gubancot, igaz, rögtön kapunk helyette egy másik, s bevallom, nekem kevésbé tetsző, szerelmi háromszöget. Még szerencse, hogy ezt szintén viszonylag hamar és zökkenőmentesen magunk mögött hagyhatjuk.
„– Adok én neked mindjárt olyan kénkövet… – morogta a Sötétség.”
Furcsa lehet egy rejtélyekkel teli, fordulatos történet kapcsán azt állítani, hogy a legnagyobb meglepetést egy mellékszereplő (?) okozta, de bizony momentán ez a helyzet állt elő. Parker rémisztő személyiség töredéke, Sötétség, most már nem csupán baljós árnyékként, hanem valóságos karakterként van jelen, s habár indulatokkal teli, erkölcsöt és morált nem ismerő, kötekedő rosszfiú, azt vettem észre, hogy valahol a lapok között elveszve megkedveltem. Tetszett a szarkasztikus hangvétele, az, hogy egyszerre könyörtelen és elveszett, s olykor roppant szívesen hagytam volna neki, hogy bepancsoljon egyet-egyet Jacknek, ráadásul annyira jót mosolyogtam, amikor bevallotta, hogy nem tud autót vezetni. Igen, be kell vallanom, őt imádtam a legjobban.
Sőt, voltaképp az egész könyv nagyszerű volt, élveztem minden percét, és csak ajánlani tudom.

Valami hasonló?
Engem Sherrilyn Kenyon ifjúsági sorozata, a Nick krónikája, hasonló módon beszippantott, és ahogyan ezt a sztorit, úgy azt is nyugodt szívvel adnám akár fiúk kezébe is. 

{ Kedvenc idézetek }

„- Ezen a ponton bármire készen állok.
- Híres utolsó szavak...”
„Helyes és helytelen, jó és rossz (...) Nem lehet mindent ilyen egyszerűen beskatulyázni.”
„Ő volt a tökéletes elegye mindannak, amit akartam, amire vágytam és amire szükségem volt. Édes volt és szexi, maga az igazság és bizalom, megingathatatlan hűség: a barátom, és sokkal több annál.”

{ A regényt ihlető zenék }

Az írónő elmondása szerint bár képtelen zenehallgatás közben írni, abban, hogy alkotás előtt megfelelő hangulatba kerüljön, igen nagy szerep jut egyes daloknak. A Paranoia készítése közben többek között ez a három szám segített neki:

{ A sorozat }

Éjjeljárók trilógia:

1. Insomnia - Álmatlanság
2. Paranoia - Paranoia
3. Mania
Jack nézőpontú kötet, amelynek angol nyelvű megjelenése 2015. július 8.


03.21. - Always Love a Wild Book
03.23. - Angelika blogja
03.25. - Könyvszeretet
03.27. - Kelly és Lupi olvas
03.29. - Book Heaven


Az Éjjeljárók sorozat középpontjában az alvás és az álmok szerepelnek. Éppen ezért mi is összegyűjtöttünk néhány olyan tárgynak/jelenségnek a magyarázatát, amiről mindannyian többször is álmodtunk. A ti feladatotok lenne kitalálni, hogy mi is az adott tárgy/jelenség. A játékban résztvevők között 3 példányt sorsolunk ki J. R. Johansson: Paranoia könyvéből. Sok sikert, és jó álomfejtést!
(Figyelem! A nyerteseknek 72 órája van válaszolni e-mailben az üzenetünkre. A kiadó csak Magyarországra postáz.)


A mai álom: Szerelem, szenvedély, temperamentum.
a Rafflecopter giveaway

2015. március 14., szombat

Vendégblog - Egy betűfüggő feljegyzései (8) - Jay Kristoff: Stormdancer (Vihartáncos)

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.
A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.
Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.
Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.



Minden regényben lehet hibát találni. A nagy kérdés inkább az, hogy el tud-e varázsolni, hiszen ha beszippant, akkor nincs időm kekeckedni a pontatlanságokon vagy a hitelességen. Az a jó könyv, ami elrepít egy másik világba, ahol egy rövid ideig nem kell a mindennapokkal, az apró-cseprő gondokkal foglalkoznom. A Vihartáncostól pedig pont ezt kaptam. Pedig először ellentétes érzésekkel közelítettem a kötethez: a borítója már a megjelenése idején megtetszett, viszont sokáig visszatartott, hogy ya-ként emlegették. Azóta láttam, hogy ezt még maga az író is tagadja, úgyhogy emiatt kár volt halogatnom az olvasást, mert ez bizony valami mocsok jó!

A Vihartáncos elvileg egy japán-szerű környezetben játszódó steampunk disztópia, ahol az első pár oldallal rögtön a történet közepéből kiragadott harcjelenetbe csöppenünk, a következő fejezetek pedig szép részletesen bemutatják a világot és az uralkodó viszonyokat, amelyet sikerült legalább olyan fura egyveleggé megalkotni, mint ahogy a könyv műfaját is. Hajbókoló közemberek, láncfűrész-katanás szamurájok szaladgálnak mechanikus páncélba öltözött céhesek között, fuldokolva a saját maguk által előidézett szennyben, miközben japán mitológiai alakok után vadászunk. Különös katyvasz, de azt nem lehet mondani, hogy Jay Kristoff ne szánna időt a bemutatására. Elképzelhető, hogy ez némelyeket untatna, de nálam azt érte el vele, hogy már-már dühödten olvastam tovább, hiszen ott motoszkált a gondolat, ennek a rendszernek vesznie kell!
A külvilágot a főszereplő, Yukiko szemszögéből ismerhetjük meg, aki a léghajó kikötő felé tartó útján keresztül megmutatja nekünk a főváros szépségeit és szörnyűségeit. A Shogun palotájából indulunk, ahol a mindent beborító pompa ellenére érezhető valami a levegőben… Leginkább az elégetett üzemanyag, a chi füstje, de ezen kívül is végig azt érezheti az olvasó, hogy valami nincs rendben ezzel. Majd elhagyjuk a palotát, megismerkedünk hőseinkkel - a 16 éves Yukikoval, lótusz-függő apjával és vidám kis társaságukkal – és bepillantást nyerünk a palotán kívüliek nyomorába.
„Nézz körül. A vadak elpusztultak, a folyók feketék, a földeket gyom fojtogatja. Az égbolt vörös, akár a vér.”
Képzelj el egy világot, ahol a gépek füstje, gőze, mocska, mindent beborít és beszennyez. Ahol maszkok, szűrők, az arcok elé kötött kendők nélkül lélegezni sem ajánlott, ahol a tűző naptól minden percben polarizált lencsékkel kell védened a szemed. Aki ezeket nem engedheti meg magának, az a testét átjáró mérgek általi lassú kínhalálra van ítélve. Nincs levegő, nincs tiszta víz, mindent elborít a mocsok. Nincs mit enni, haldokló növények és emberek vesznek körül, és már az állatok is kipusztultak. Persze a vidéki területek sem sokkal jobbak: a Shima-szerte termesztett vér lótusz ültetvények szép lassan mindent felemésztenek és megmérgeznek maguk körül. Mindezt miért? Mert a titokzatos Lótusz Céh a vér lótuszból állítja elő a mindent hajtó üzemanyagot, a chi-t, no meg azért, mert az elkényeztetett, megfelelően neurotikus Shogun úgy parancsolta, hiszen a Lótusznak virágoznia kell... Ha az olvasó azt érzi, hogy az egész Céh a Sogunátussal egybevéve egy hatalmas gépezet, amit az emberi életek és a vér hajtanak, nem is jár olyan messze az igazságtól...
Ebből a ’kedélyes’ környezetből indul útnak főhősünk, Yukiko, az apjával, hogy eleget tegyenek a Shogun legújabb eszement parancsának, miszerint be kell fogniuk egy Arashitora-t, egy vihartigrist, aminek hátán lovagolva a magasságos Shogun majd végre győzelemre vezeti hadait a kerekszeműek elleni elhúzódó háborúban. A remek ötletnek csak egy hátulütője van: Arashitora-t időtlen idők óta nem látott senki. Kipusztultak, mind eltűntek Shima szigeteiről az összes többi mitológiai lénnyel együtt. Mindezek ellenére hőseink egészen a misztikus Iishi-ig repülve, a monszun viharfelhői között rátalálnak egy hús-vér griffre. Idáig a könyv címéből és fülszövegéből egész jól kikövetkeztethetőek az események, ám a kiszámíthatóság ellenére is élveztem a "viharos" jeleneteket.
„Ismét villám villant, és megvilágította a szörnyet a lány csodálkozó szeme előtt.
A lehetetlent.
Az elképzelhetetlent.
Egy vihartigrist.”
Végül a körülmények úgy hozzák, hogy Yukiko magára marad az Arashitorá-val, aki a befogására tett kísérletek miatt érthetően kicsit pikkel a "majom-gyermekre". Mégis, a közös viszontagságaik során, amint a vihartigris elkezd messzebbre látni a sértettségénél és a dühénél, egyre jobban megismerik egymást és egy különleges kapcsolat alakul ki ember és bestia között. Nagyon szerettem ezt a részt, ami Iishi még zöld hegyei között játszódik, ahogy az Oni démonok elleni harcban a két lélek teljesen eggyé válik és eltűnik az egyéni tudatok közötti határ. Yukiko és Buruu veszedelmes és imádnivaló párost alkotnak együtt.
Yukiko karaktere nagyon szerethető, hiszen az okos és talpraesett leányzónak hatalmas szíve van. Korábban sem volt békés gyermekélete, mivel évek óta kénytelen magáról és részeges, lótusz mámorban úszó apjáról gondoskodni. Ennek köszönhetően nem egy nyámnyila nebántsvirág, és 16 éves korára ellenére olyan dolgokat lát és kérdőjelez meg, amit nála tapasztaltabbak és bölcsebbek sem nagyon mernek vagy akarnak. Az Iishi-beli kalandok által pedig csak még erősebbé, és eltökéltebbé válik, s egy igen komoly szándékkal tér vissza a fővárosba Buruu, a vihartigris oldalán.
Ettől kezdve egyre érdekesebbé válnak a történések, mindenki szövetkezik mindenkivel, csalfa árnyak, ármány a levegőben. De vajon kiben lehet valóban megbízni? Az utolsó fejezetekben szinte kézzelfoghatóvá válik a viharfelhőkkel teli feszültség, miközben az olvasó lélegzetvisszafojtva vár az első villanásra.
„Meghalni könnyű. Bárki odavetheti magát a máglyára és boldog mártírrá válhat. Az igaz próbatétel kibírni a szenvedést, amely az áldozattal jár.”
Nagyon szerettem ezt a könyvet, és úgy érzem, hogy önálló kötetként is megállná a helyét. Hála a jó égnek, na meg Izanagi-nak, nincs függővég, se szerelmi háromszög. Egy halovány szerelmi szál ugyan megjelenik, ám igazából teljesen érdektelen. Értékeltem azt is, hogy Yukiko vágyairól természetes lazasággal és rövidséggel olvashatunk, és nem kell a bizonytalan tini nyálongó belső monológjait hallgatnunk. Őszintén, nekem ez így volt tökéletes. Nem hogy nem éreztem hiányát a romantikának, de kifejezetten tetszett, ahogyan Yukiko a végén sem tétovázik, nem inog meg még lovagjával szemben sem, amikor cselekedni kell. Durva és véres, ami üdítően újszerű. Buruu-t egyenesen imádtam, főleg, miután összemelegednek Yukiko-val és azt is, ahogyan csipkelődnek és viccelődnek egymás között. Mindkettejüknek jót tett, hogy időközben a temperamentumukból is ragadt át valami a másikra. A világ felépítés ugyan nem különösebben fogott meg, és biztosan ezer helyen bele lehetne kötni, ha akar valaki, de a cselekmény beindulása után már a legkevésbé sem érdekelt, hogy milyen japán kifejezéseket használnak, vagy miért nem rozsdásodik be a mechanikus szerkezet a viharban, és a többi.
„… amikor lemegy a nap, mindenkinek előre kell tekintenie, és látnia, hová vezet minket ez a sodor. Felismerni, hogy ha nem állunk meg, ha nem úszunk az árral szemben, akkor a zuhatag vár ránk a legvégén”
A Vihartáncos izgalmas mese, ami magába szippant és elvarázsol. Egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam magam. A magyar kiadásról nem tudok nyilatkozni, de az eredeti abszolút minőségi és gyönyörű szép, élvezet volt forgatni. Tudom ajánlani mindenkinek, aki szeretné egy vihartigris hátán bejárni ezt a kissé kifacsarodott, helyenként félelmetesen valós kérdéseket felvető mesevilágot.


molygoodreads

2015. március 3., kedd

Borító leleplezés - Tiffany Reisz: Az úrnő

„… sokak szerint az erotikus könyv egyenlő azzal, hogy egy romantikus regényben sok szex van. De nem egyenlő. (…) A romantika nem más, mint szex és szerelem. Az erotika szex és félelem.” 
– Tiffany Reisz: A szirén

Az Eredendő Bűnösök sorozat befejező része ott folytatódik, ahol a harmadik kötet félbemaradt...


molygoodreads
Kiadó: Athenaeum
Fordító: Márton Andrea
ISBN: 9789632934112
488 oldal, kartonált
Várható megjelenés: 2015. április 20.
Nora Sutherlin, az ünnepelt dominatrix, a híres erotikus szerző egy szobában találja magát, két férfi társaságában. Más körülmények között élvezné ezt a kis játékot, de most partnerei nem játszani akarnak. Hamarosan megérti: ha életben akar maradni, fogvatartói Seherezádéjává kell válnia, miközben bíznia kell abban, hogy szerettei - Wesley, Kingsley, de legfőképpen Soren - rá fognak jönni, hogyan mentsék meg.
Egy halottal azonban nehéz vitázni, és Marie-Laurie, Kingsley nővére és Soren elhunytnak hitt neje minden, csak nem kompromisszumkész. Egy sértett nőnél pedig nincs veszélyesebb ellenség, és bár Nora mindezt tudja, lassacskán mindent elmesél az asszonynak arról, hogyan lett egy katolikus pap szeretője, miközben egyre mocskosabb részleteket tár fel a múltból...
A háttérben Soren, Nora és Kingsley életének minden fontos szereplője csendben várakozik, hogy aztán az összekuszált szálakat kibogozva az olvasó is megtudja, kicsoda Nora Sutherlin valójában. Vagy legalábbis elhiggye, hogy tudja...

lira

{ A szerző }

A nagy sikerű Eredendő bűnösök regények szerzője, Tiffany Reisz, írói pályája kedvéért hagyta maga mögött konzervatív és vallásos leánynevelő intézeti tanulmányait. S bár e lépése örök üdvösségét veszélyeztette, végül jobb döntésnek bizonyult, mint azt valaha is gondolta volna. Sorozatának első kötete - A szirén - 2012-ben elnyerte az egyik legrangosabb amerikai könyves magazin legjobb erotikus regénynek járó díját, a történetek pedig azóta is egyre több olvasót hódítanak meg világszerte. Az írónő jelenleg Oregonban, Portlandben él férjével, Andrew Shafferrel.


{ A sorozat }

„– Nem pornográfia (…), hanem erotika. Nagyon is jó erotika.”

~ Vörös évek ~
1. The Siren - A szirén
2. The Angel - Az angyal
3. The Prince - A herceg
4. The Mistress - Az úrnő
~ Fehér évek ~
1. The Saint
2. The King
3. The Virgin
4. The Queen

 
back to top