J.R. Ward - Lover Mine - Halhatatlan szerető

"Some things are destined to be - it just takes us a couple of tries to get there."
És végre megérkezett a soron következő vaskos kis BDB (FTT) kötet.
Fülszöveg: A New York állambeli Caldwellben halálos harc folyik a vámpírok és gyilkosaik között…
John Matthew valódi kilétét homály fedi. A Testvériség befogadta, de senki sem tudja, honnan jött, vagy ki is ő valójában. Pedig halott testvérük, Darius tért vissza új testben, új küldetéssel. Miközben Johnt személyes bosszú fűti, szembekerül a megtestesült Gonosszal, akinek legyőzéséhez mindkét énjére szüksége lesz.
Xhex, a bérgyilkosnő, titokban régóta szenvedélyesen vágyik Johnra. Egy szeretőjét már elvesztette, ezért nem akarja, hogy egy újabb értékes férfi is áldozatul essen a háborúnak. Azonban hamarosan rájön, hogy a szerelem, akárcsak a végzet, elkerülhetetlen…
Ó, hol is kezdjem… Egy igazán jó könyvről nehezen megy az írás, mert hajlamos vagyok átcsapni valamiféle túlpörgött szurkolólány stílusba, amitől jobban jár mindenki, ha megkímélem; vagy a másik változat, hogy tőmondatokra szorítkozva igyekszem a hisztérikus rajongás hangját és a spoiler közlést elkerülni. Egy bloggernél egyik sem nyerő módszer, igaz?
Ha a higgadt véleményem írom: Nagyszerű regény! Nálam Ward ezzel a kötettel újra a topra került Kenyon mellé. Istenien izgalmas, fordulatos, meglepetéseket tartogató történet, ahol a központi pár egymásra találása mellett sok minden másért is izgulhat az olvasó. Van minden, amitől annyira megszerettük a Testvériség könyveit. Torokszorító érzelmes pillanatoktól, a ’most dobom a sarokba ilyen buta viselkedés láttán’-on át, a csöppet sem szemérmes testi szerelem bemutatásáig. Minden paranormális romantikát kedvelőnek kötelező olvasmány! Mert annyira, de annyira…

Szuper. És INNEN SPOILER VESZÉLYES ZÓNA KÖVETKEZIK, így mindenki csak akkor olvassa el, ha hajlandó elviselni, hogy megtud némi információt a kötet tartalmáról még az itthoni nyári megjelenés előtt. Persze tuti fix, hogy nem lövöm le a legnagyobb csattanókat. =)

A regény ismét bizonyította, hogy Ward csavaros eszű, és képes gyönyörűen bonyolított szálakat úgy összefűzni, hogy élvezet olvasni. Szinte a könyv teljes hossza alatt olyan érzésem volt, mintha 3 síkon játszódnának az események. Újra és újra egy-egy fejezet erejéig elém tolakodott két olyan altörténet, ami a regény elején még idegesítő időhúzásnak tűnt, majd folyton folyvást találgatásra késztetett, hogy vajon mi is lehet ezek hátterében, kik is lehetnek a ködösített információk lévén jelen lévő szereplők, ők hogyan kapcsolódnak a jelenkori dolgokhoz. Végül az álam leesett, hogy az 1600-as évekbeli Darius & Thor jelenetek és egy ’szellemüldöző’ tv stáb forgatásának eseményei hogyan érnek össze a záró részben a tényleges történettel.
Mint ahogyan az előző részben a király és fele voltak hangsúlyos másodszereplők, itt is megvannak a kiemelt karakterek. Ahogyan reméltem, és elvártam, John barátai, Qhuinn és Blay azok, akikkel többet foglalkozunk. Jó, legyünk igazságosak, a többiek is beugranak. Pl Jane magától érthetődően kicsit többet szerepel, és ahogyan azt megszoktuk az írónőtől, alapoz a következő könyvhöz, tehát Payne helyzetét is szépen előkészíti. De vissza a fiúkhoz! Én személy szerint semmi ellenérzést nem táplálok a srácok kapcsolatával szemben, sőt! Őszintén mondom, nehezen tudnám eldönteni, hogy az ő vagy Johnék jeleneténél volt-e nagyobb gombóc a torkomban. Míg az elején Blayért szakadt meg a szívem, hogy szegény miket kell, hogy elviseljen, hogyan szenved belül, addig a könyv végére Qhuinn is csatlakozott mellé a ’jaj de megölelgetném, és a fülébe súgnám, hogy ne legyen ilyen butus’ képzeletbeli listámhoz. Eszméletlen, hogy miközben mindketten szeretik a másikat, mennyire félreértenek sok mindent, mennyire áááá az egész helyzetük. Szegény Saxton lehetne egy igazán megkedvelt fiú is, de per pillanat nálam nagyon útban van, és gondolkodás nélkül félredobnám, csak hogy a srácok végre egymás mellett lehessenek. Részemről érje be azzal, hogy megkapta az első alkalmat. De most őszintén, olyan jelenetek után, mint ami B & Q között lezajlottak, ki nincs ezen a véleményen? A halálom volt az a jelenet, amikor Blay készül Saxtonos randijára, és Qhuinn féltékenysége a megjelölő illatát is aktiválta, s erre B odament közvetlen az orra elé. Majd követelte, hogy Q mondja ki azt a szót… mert akkor nem megy sehová, hanem ott marad vele egész éjjel. Mondja ki… vagy csak inkább csókolja meg. És Qhuinn megteszi! De még hogy! Jaj… Vagy az is, amikor Q meglátja a randi végi csókot. A fejem szerettem volna a falba verni, amikor meghallotta Saxton ’Csókolóztál már férfival?’ kérdését, és Blay megrázta a fejét. Persze oka volt annak is.
S ha már a totál letaglózó pillanatok felidézésénél tartok. A főszereplőink is bővelkedtek ilyen jelenetekben. Először is kész gyomorgörcsöt kaptam, amikor Xhex és John először vannak újra egy szobában… csak éppen John nem láthatja a nőt undorító pöcsfej, alias Lash mocsok trükkje miatt. Aztán erős torokköszörülést okozott, amikor Xhex olyan elesett, olyan Johnba kapaszkodó. De amikor szinte felordítottam, hogy ’most komolyan???’ az akkor következett be, amikor már minden szépen alakult, éppen sodródtak hőseink egy újabb izzó szerelmi jelenet felé, és ekkor megegyeztek, hogy ha Lashel leszámoltak, mennek a maguk útjára. Mondanom sem kell, teljesen kiakadtam, puffogtam, még úgy is, hogy tudtam, a regény végén menyegző lesz, ha közben az ég is szakad le.
Sokan fanyalogtak, hogy Xhex nem szerethető, nem tudják elképzelni John mellett. Ettől nagyobbat nem is tévedhetnének. Az átélt borzalmak után annyit alakul, hogy csak mint tökéletes párt tudom őket jellemezni. John a maga démonaival, Xhex a sajátjaival érkezett a kapcsolatba, de együtt erősebbek, leküzdenek mindent, annyira szeretik és tisztelik egymást és az ő múltjukkal az is fontos, hogy egymásnak feltétel nélkül meg tudtak nyílni, ha apránként is.
Ugyan kissé megtorpantott Ward azon ötlete, hogy a jelbeszédet betűk mutogatásával írta le, de ki vagyok én, hogy beleszóljak. Lehet, hogy a vámpíroknál másként van ez, ám azért az elgondolkodtató, hogy angolul mennyire más az írásmód és a kiejtés… no meg mi van, ha rossz a helyesírása annak, aki mutogat? De kicsire nem adunk.
Az almafás dolog pedig milyen király végig vonuló motívum! Á, nem kezdek bele, mert a végén még leírok mindent... és ki akarná azt.

Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy mihamarabb kerítsen sort a könyv elolvasására! Akció, rejtély, humor, könnyek, erotika, szerelem és egyszerűen minden van benne!

És íme az a 3 zeneszám, ami szerepel a regényben:
1. Bonnie Raitt - I Can't Make You Love Me
Blay gondol erre a számra, amikor teljesen lehetetlennek érzi, hogy Qhuinn valaha is viszont fogja őt szeretni.
2. John Mellencamp - Jack And Diane
Qhuinn eszében jár ennek a dalnak a refrénje, miután a szüzességét frissen elvesztett Blay-el beszélgetett az erkélyen.
3. U2 - All I Want Is You
John kérésére ezt énekli Z, amikor Xhex a lépcsőn vonul le az esküvőre.


Google Preview
2010/43.