J.R. Ward: The Sinner

Syn mindeddig titokban tartotta a Testvériség elől, hogy alkalmanként bérgyilkosi megbízásokat vállal. Legújabb feladata közben azonban nem csupán a vámpírok új ellenségével akad össze, de rábukkon egy, az átváltozása előtt álló félvérre is. Jo Early-nek fogalma sincs valódi származásáról, s amikor egy éjjel összetalálkozik egy titokzatos férfival, képtelen eldönteni, a félelme vagy a vonzalma erősebb-e. A sors Butch O'Nealt jelölte ki a Pusztítónak, annak, aki a prófécia szerint az Omega bukását okozza. Ahogy az alantasokkal vívott harc kiélesedik Butch Syn személyében talál váratlan szövetségesre. De bízhat-e benne, vagy a borzalmas múltú harcos halálos komplikáció csupán? Idővel Jot is magával ragadja a gonosz ellen vívott közdelem. Vajon a szerelem elhozza-e a megváltást, vagy a jóslat tévedett?

Hosszú évek óta vagyok elkötelezett és lelkes rajongója a Fekete Tőr Testvériség univerzumnak, épp ezért mindig hatalmas lelkesedéssel vetem magam a friss megjelenésekre. Kerge vigyorral merülök alá az ismerős világba, és alig várom, milyen új kalandba keverednek kedvenc vámpírjaim. Ám minden imádatom ellenére előfordul olykor, hogy egy-egy kötet nem egészen úgy alakul, ahogy remélem. Sajnos a mostani rész – The Sinner - szintén a vegyes érzéseket keltő darabok sorát szaporítja nálam.

„Without love, even evil was unhappy.”

A maga 67 fejezetével elég kis testes könyv eleje bár több meghökkentő, vérben bővelkedő jelenetet tartogatott, nekem mégis lomhának érződött. Túl sok volt a szereplők lamentálása, a valós történés nélküli leírás. Ráadásul a gonosz megtestesülései – Devina és Mr F, a főalantas – újra és újra hosszú részeket követeltek maguknak, és sajnos főként az utóbbinak szentelt oldalak engem kimondottan untattak. Ami viszont még ennél is jobban zavart, az a szaggatott, döcögős mesélési stílus volt. Hiába kaptunk mindösszesen három fő történet fonalat; a románc, a profécia és a gonosz szálait, a kapkodva, sok esetben a jelenetek (volt, hogy az érzéki pillanatok) közepére időzített ’kép’váltások bennem az izgalom helyett frusztráltságot váltottak ki. De hogy a jót se titkoljam, el kell mondanom, a regény második fele könnyebben magával ragadt, sőt, az utolsó néhány fejezetet kimondottan imádtam.

Ami a történetet magát illeti szintén nem tudok maradéktalanul elégedett lenni. Persze, a „mondd ki… vámpír…” Twilightos pillanaton konkrétan felnyerítettem. Örültem, amikor egy-két nagy kedvencem itt-ott feltűnt pár csatározós pillanatra, iszonyatosan tetszett, plusz nekem sokat adott az Omega és az Őrző, illetve az Őrző és Wrath találkozása, Devina alakításai előtt pedig egyszerűen kalapot kell emelnem. A Pusztító jóslatának beteljesülése azonban elég felemásra sikerült. Egyrészt értékelendő, hogy az írónő csavart egyet rajta, hogy mégse úgy történjen a végkifejlet, ahogyan arra számítanánk, ugyanakkor V-t ebbe is beleszuszakolni, illetve ilyen tessék-lássék hirtelenséggel eltüntetni az Omegát, pláne az igen ügyes töltekezős trükkje után… nos, tőlem csupán egy nem túl lenyűgözött szájhúzást érdemel.

Bárcsak mondhatnám, hogy a szereplők úgy levettek a lábamról, hogy az alkalomszerű cselekmény és kivitelezési botlások mind feledhetőek és megbocsáthatóak. Sajnos nem. Tény, hogy a Butch és V rajongók örülhetnek, a két karakter mély kötődése itt újfent gyönyörűen megjelenik. Node, nem ők az igazán fontosak, nem ők a főszereplők. Jo és Syn könyvének kellett volna ennek lennie, mégis, másodhegedűsökké váltak a bő 500 oldal jókora részében. Pedig lett volna bennük potenciál. Egy erős, maga útját járó, kíváncsi nő és egy, az erőszak nyelvét értő, meggyötört harcos. Engem általában ezzel teljesen el lehet szédíteni. Itt azonban néhol annyira kilógott a lóláb, hogy azt még a rózsaszín romantikus szemüvegemen át olvasva sem tudtam nem észrevenni.

„You make me want to be a hero, not a sinner.”

Főként Syn adott okot szemöldök húzogatásra. A sanyarú múltat idéző részletek, akárcsak azok a percek, amikor Jo kérdezgette, próbálta megismerni, szerintem nagyszerűek voltak, mert jól megmutatták, honnan indult a karakter. Tetszett a gonosz énjének követelőzése, mert úgy éreztem, azzal, hogy bűnösöket öl, újra és újra a kegyetlenkedő apján áll bosszút. Aztán hipp-hopp csupán attól, mert a szeretett nő ijedten néz rá, mindez semmivé foszlik? Félelmetes, vérszomjas, vad védelmezőből nekem ne változzon egy csapásra a béke követévé egy ilyen indíttatású főhős. Pláne ne dobja sutba azt a bajtársiasságot, amely évszázadokig kötötte össze a társaival. Márpedig Syn számára mintha csupán az egyik unokatestvére lett volna fontos, a többieknek semmi perc alatt képes lett volna hátat fordítani. Ez lett volna a személyiség fejlődés, kérdem én, mert ha igen, akkor nagyon rossz volt az irányzék.

Azt hiszem, nagyjából ezek voltak azok a momentumok, amelyek engem leginkább zavartak, amelyek megakadályoztak abban, hogy imádni tudjam ezt a kötet. Következőnek a Rhage féltestérét bemutató Jackal érkezik majd, amelyet nagyon várok, aztán pedig egy Qhuay rész érkezik, amit nagyon szeretnék szeretni, mert a srácok nagyon kedvesek a szívemnek. Bízom benne, hogy ezek a regények jobban beváltják majd a hozzájuk fűzött reményeimet!