Elizabeth Hoyt - To Beguile a Beast - Szenvedély

Sorozat: Négy katona legendája 3.
Kiadó: General Press
Megjelenés: 2012. március
Formátum: 304 oldal, keménytáblás

Sir Alistair Munroe, a gyarmatokat is megjárt természettudós visszavonultan él Skócia mélyén fekvő ósdi kastélyában, Castle Greavesben. Testén jól látható nyomait viseli az angol–francia gyarmati háború egyik csatájának és az azt követő megtorlás borzalmainak, amelyek a lelkén is sebet ütöttek. Egy zord éjszakán váratlan látogatók zavarják meg a magányát. A gyönyörű Helen Fitzwilliam – aki két kisgyermekével menekült el Londonból szeretője és gyermekei apja elől – váltig állítja, hogy a házvezetőnői állás reményében érkezett a kastélyba. Sir Alistair minden erejével azon van, hogy távol tartsa magától és a kastélytól Helent, ám a nő bájával, érzékenységével, szelíd határozottságával elbűvöli a mogorva természettudóst, aki lassan lebontja a lelke köré épített vastag falakat.

A Négy katona legendája sorozat első két része teljesen ellentétes érzéseket keltett bennem. Az elsőt csak éppen fogyaszthatónak találtam, míg a második kimondottan tetszett. Kíváncsi voltam, a harmadik történet vajon milyen lesz, annál is inkább, mert főszereplői a korábbi kötetben való említésükkor felkeltették a kíváncsiságomat, ráadásul a könyv 2010-ben RITA díj jelölt volt történelmi románc kategóriában.

Nagy örömömre, szerintem egy hajszálnyival még jobb is lett, mint a Bűnös csábítás. Bár való igaz, a meggyötört, összetört hősökkel kapcsolatban mindig kicsit elfogult vagyok, így egy Szépség és a Szörnyeteg variációval nálam nehéz melléfogni. Pláne, ha úgy látom, az alapsztori fő jellemzőit kreatívan használják, és adnak hozzá valami egyedit is. És számomra az, hogy Elizabeth Hoyt könyvében a Szépség sem csupán a tökéletesség megtestesülése, megadta az óhajtott pluszt.

Sir Alistair Munroe egyike a Spinners Falls-i mészárlás túlélőinek. Az amerikai gyarmat élővilágát tanulmányozó természettudósként utazott a brit sereggel, amikor a franciák és indián szövetségeseik lerohanták őket, és néhány katonával együtt őt is elhurcolták. Amellett, hogy a fogság szörnyűségei soha el nem múló nyomokat hagytak a lelkében, a kínzások testét is örök életére eltorzították. Két ujját levágták, arcának egyik felét megégették, bal szemét kivájták. Angliába hazatérve családja skót birtokára vonult vissza a világ elől. Azóta ott él morózus magányba temetkezve, csak munkájával és öreg, hűséges kutyájával törődve.

Helen Fitzwilliam bukott nő a világ szemében. 17 éves naiv lányként teljesen megszédítette a fejét Lister herceg figyelmessége. A férfi szeretője lett, sőt két gyermeket szült neki. Ám az eltelt évek megmutatták a herceg valódi természetét, és felnyitották Helen szemét. Tudja, kapcsolatuk hiába hűlt már ki teljesen, egy ilyen erőszakos, birtokló jellemű ember nem fogja hagyni, hogy csak úgy egyszerűen kisétáljon az életéből. Szökniük kell. S ekkor Jasper Vale hitvese előáll egy ötlettel. A kissé kotnyeles Melisande azt javasolja, legyen Helen házvezetőnő férje barátjánál a távoli Skóciában.

Ám akad néhány apró, botor bökkenő a tervben. Mint például, hogy Sir Alistair senkit nem óhajt alkalmazni, vagy épp, hogy a nő soha életében nem kényszerült még arra, hogy maga végezzen el minden ház körüli teendőt. De a regény dicséretére legyen mondva, Helen talpraesettségének köszönhetően ügyesen túllendültünk ezeken az akadályokon. És a különös kompániából az idő családot kovácsolt.

Ahogyan az ihlet adó mesében, itt is hamar kiderül, hogy a Szörnyeteg ijesztő külseje kedves, gondoskodó lelket -, a Szépség varázslatos külseje pedig acélos gerincű nőt takar. Bár kezdetben mindketten félnek bízni, a szívük lassan megnyílik a másik iránt, és idővel képtelenek tovább titkolni érzéseiket. És a két tökéletlen szerelmes tökéletes egymásnak. De mindketten úgy gondolják, hogy boldogságuk csak tiszavirág életű lehet. Alistair nem mer hinni benne, hogy egy ilyen szép nő valóban örökre vele maradna. Helen pedig retteg, mit fog szólni a férfi, ha egyszer rájön, hogy ő nem az az özvegyasszony, akinek mondta magát.

Tetszett a történet romantikus varázsa, de abban, hogy ennyire élveztem a könyvet nagyban közrejátszottak a gyerekek. Abigail és Jamie két eltérő személyiség. Egyikük zárkózott, elgondolkodó kislány, másikuk hebrencs, cserfes kisfiú, de mindketten egyaránt csodásan érzékletesen voltak ábrázolva. Nem csak engem, de az ódon kastély urát is meghódították. És azzal, ahogy Alistairnek nem csak Helennel, de a gyerekekkel is folyamatosan alakult a kapcsolata, az egész helyzet hihetőbb, életszerűbb lett. Pláne, hogy nem egyik percről a másikra, és könnyedén alakult ki közöttük a kötődés.

"– El akartunk köszönni – mondta Abigail, kilencéves gyerekhez egyáltalán nem illő komolysággal.

Alistair biccentett.

Abigail belépett, és Alistair látta, hogy Jamie is ott lépked mögötte, karjában az izgő-mozgó Tócsával.

Abigail összekulcsolta a kezét maga előtt, és nagyon emlékeztetett az édesanyjára.

– Szerettük volna megköszönni, hogy eljött Londonba megmenteni minket.

Alistair már a kezét emelte, hogy elhessegesse a köszönetét, de a kislány még nem fejezte be.

– És hogy megtanított minket horgászni, és megengedte, hogy együtt vacsorázzunk, és megmutatta, hol élnek a borzok. – Abigail elhallgatott, és az édesanyja szemével nézett Alistairre.

– Nincs mit. – Alistair hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az orrnyergét. – Édesanyád szeret téged, ugye tudod?

Abigail szeme kerekre nyílt, ahogy némán nézett a férfira.

– Szeret téged. – Alistairnek meg kellett köszörülnie a torkát. – Olyannak, amilyen vagy.

– Ó! – Abigail lenézett a cipője orrára, és vadul ráncolta a homlokát, mintha a sírást próbálná visszafojtani. – Azt is meg szeretnénk köszönni, hogy nevet adhattunk a kutyájának.

Alistair felvonta a szemöldökét.

– Borznak neveztük el – magyarázta Abigail ünnepélyesen –, mert ott volt velünk a borzvárnál. És nem hívhatjuk örökké Tócsának. Az kölyökkutyának való név.

– A Borz nagyon jó lesz. – Alistair a csizmája orrát bámulta.

– Ügyeljetek, hogy mindennap sétáljon, és ne kapjon túl sok nehéz ételt!

– De hát nem a miénk – vetette ellen Abigail.

Alistair a fejét rázta.

– Tudom, hogy azt mondtam, Borz az én kutyám, de igazából nektek vettem.

Abigail ugyanazzal az eltökélt tekintettel nézett rá, mint az édesanyja előző este.

– Nem. Nem a miénk.

Finoman megbökte Jamie-t, aki szánalmas látványt nyújtott. Előrelépett, és átnyújtotta a kutyát Alistairnek.

– Tessék! A magáé. Abby szerint magának nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.

Alistair döbbenten vette át a ficánkoló, meleg kis testet.

– De…

Abigail odamasírozott hozzá, és addig csimpaszkodott a karjába, míg a férfi le nem hajolt. Akkor vékony karjával átfogta Alistair nyakát, és kis híján megfojtotta.

– Köszönöm, Sir Alistair. Köszönöm!"

Egyetlen dolog tart vissza attól, hogy kiválónak tituláljam a regényt. Mégpedig Lister herceg személye. Mert egyszerűen nem értem a karakterét. Szokatlannak, és épp ezért izgalmasnak tartottam, hogy a hősnőnk valaki szeretője volt. Teljességgel el tudtam fogadni, hogy alakulhat úgy az élet, hogy egy nőnek gyermekeivel együtt menekülnie kelljen azok apja elől. Ám amit később megtudtunk teljesen összezavart. Minek tart valaki szeretőt, ha hosszú ideje nem él a szolgálataival? A gyerekek miatt? Node a herceg vajmi keveset foglalkozott velük, ráadásul van törvényes utóda. Miért akarja akkor mégis annyira visszakapni Helent? Hiszen már nem kívánja. És nem is a felesége, hogy szégyen lenne kapcsolat felbomlása. Szóval ez nekem zavaros. Más vonatkozásban viszont szépen teljesített a történet, így részemről megbocsátom, hogy ilyen kuszára sikerült ez az egyébként sem olyan lényeges momentum.

Az átívelő szál, az áruló utáni nyomozás ezúttal eléggé a háttérbe szorult. De gondolom, a befejező részben mindenre fény fog derülni. Már alig várom! Hogy is ne, amikor a Vágyakozás főhőse nem más lesz, mint a többiek által halottnak hitt Reynaud St. Aubyn kapitány.

Értékelésem: