J.R. Ward - Blood Fury

A vámpír arisztokrata, Peyton tökéletesen tisztában van vele, mi a kötelessége vérvonalával szemben: választani egyet a megfelelő rangú lányok közül, majd folytatni a család hagyományait. Azt gondolta, megtalálta a párját - míg az bele nem szeretett másba. Aztán az ellenségeik elleni küzdelem egyik pillanatában hozott döntése veszélybe sodorja egy másik gyakornok életét, s neki rá kell ébrednie, hogy szíve és jövője voltaképp másvalakié. Novo, mint a Fekete Tőr Testvériség kiképző programjának egyik női növendéke, úgy érzi, mindenkinek bizonyítania kell, és esze ágában sincs hagyni, hogy az érzelmek megzavarják. Ám amikor Peyton többnek bizonyul egy gazdag playboynál, kénytelen szembenézni azzal a tragédiával, amely egykor megtörte és bezárta a lelkét a szerelem előtt. Mialatt ők ketten egyszerre küzdenek a múlttal és jelennel, egy másik pár olyan szenvedélynek próbál ellenállni, amely akár botrányt is okozhat. Az összetört szívű Saxton egyre mélyebb vonzalmat érez a királyi ház legújabb vendége, Ruhn iránt. De vajon a másik férfi hajlandó lesz-e felvállalni kettejük kapcsolatát? Vagy elzárkózik attól, ami akár valódi szerelemmé is érhet?

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

Harmadik felvonásához érkezett a Fekete Tőr Testvériség Saga oldalhajtása, a jövő harcosainak kiképzésére, no meg boldogságra találására koncentráló Legacy széria. Ahogyan a két korábbi kötetben, úgy a Blood Fury lapjain ugyancsak a szerelmi szálak domináltak, az egyéb események inkább csak megfűszerezték a történetet, miközben érezhető volt, pontosan annyit kapunk, hogy az a főszereplők életét, kapcsolatait előmozdítsa.

Ez egyrészt áldásnak érződött, hiszen nem kellett hat-hét mozgásban lévő szálat követni, másrészt néhol túlzóan minimalistába fordult a dolog, mintha az írónő nem akart volna vesződni egy-egy feldobott labda lecsapásával. Egy ponton ez engem alaposan fel is mérgelt, mert mekem egy szerző ne hintse el egy mellékszereplőről, hogy húúú, micsoda dolog tette tönkre, majd hagyjon ott lógva további részletekre kiéhezve. Persze lehet, hogy az a terve Wardnak, hogy majd a folytatásban ismét előveszi Romina figuráját. Ki tudja? Elvégre - ha emlékeim nem csalnak - Boone-nak még kijárna egy leelan.

Bevallom, bár az arisztokrata rosszfiú, Peyton, és a köznép soraiból származású, szexklubba járó és kissé ridegen viselkedő Novo kapcsolata is érdekelt, igazándiból a Saxton & Ruhn párosra voltam nagyon kíváncsi. Mióta csak Blay szakított a királyi ügyvéddel, azóta drukkoltam, hogy egyszer majd ő is megtalálhassa a másik felét. Ezért örültem annyira, amikor feltűnt Rhange nevelt lányának unokabátyja, és érdeklődés szikrája csapott fel a két férfi között.

Magától értetődik, hogy a nagy kedvencek, illetve a még saját történetre váró szereplők feltűnését szintén vártam. S bár inkább csupán egy-egy mondatra vagy jelenetre ugrottak be, mégis jól esett ebben a világban, ezek között a vámpírok között lenni. Azt hiszem, sokan fogják üdvözölni a hírt, hogy hiába lett ez a kis híján halálos sérülések és lábadozások regénye, Jane erősen a háttérben maradt, ellenben Many Manello brillírozott. A sebészi rátermettség nem volt meglepő, de jó esett látni, például ahogyan incselkedve leteremtette rendetlenkedő betegét és annak látogatóját. Úgyszintén pirospontos pillanat volt nálam, hogy végre-végre ismét láthattuk Luchast, méghozzá immár a betegágyból felkelve, igaz, még mindig a klinikán. Amit picit furcsáltam, hogy Assailről mindössze úgy hallottunk, mint a félőrült páciensről, akit bezártak az alagsorba és azóta hol csendesebben, hol hangos ordítások közepette szenved.

„Love had wings that demanded flight.”

Amit őszintén értékeltem, az, hogy Ward szinte egyenlő arányban foglalkozott mind a fiú-lány, mind a fiú-fiú szerelem alakulásával, s így egyformán jelen lehettünk minden fontosabb pillanatban. Habár mindkét kapcsolat visszautasítottnak hitt szerelem romjain szökkent szárba (Peyton azt gondolja, hogy szerelmes csoporttársába, Paradise-ba, Saxton pedig még mindig Blay után vágyódik.) a hasonlóság nagyjából ennyiben kimerült, hacsak nem számítjuk ide azt, hogy Novo és Ruhn egyaránt olyan titkot temettek el mélyen magukban, amely minden erőfeszítésük ellenére máig kihat a viselkedésükre és a döntéseikre. Roppant mód tetszett, ahogyan apránként alakultak az érzelmek, jó volt látni, amint Peyton hátrahagyva a gondtalan hányavetiséget kezdett megkomolyodni, ám közben nem vesztette el a humorérzékét sem. Novo változásáról már nem tudok ennyire elragadtatottan nyilatkozni. Számomra picit túl gyors volt az átmenet a nagyon kemény egyéniségből a kissé megtört, a családja által háttérbe szorítottba. A srácok pedig totál meghódítottak.

Az a bizonyos 17. fejezet teljesen levett a lábamról. Nem csupán arról van szó, hogy örültem, amiért végre előrelépés történt Saxton és Ruhn kapcsolatában, bár persze az ujjongásom felét nyugodtan lehet e tény számlájára írni. Sokkal inkább azért vált az egyik kedvenc részemmé ez a jelenet, mert úgy volt felvezetve, s aztán megírva, hogy ott éreztem benne a szereplők bizonytalankodását, a vágyódását, a szenvedélyét. Fantasztikus volt, kijár tőlem egy taps érte. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a testi szerelem ábrázolásától nem voltam épp elragadtatva egyik pár esetén sem. Paytonék első, gyűlöllek, de azért ugorjunk egymásra aktusa totál lelombozott, és M/M olvasóként mondhatom, Saxtonék első durr bele, aztán gyerünk típusú alakítása sem nyűgözött le. Mindemellett persze említést érdemel, hogy az egymásra hangolódó, titkokat feltáró, gyengédebb pillanatokat nagyon szerettem minkét páros történetében.

Jól sikerült kötet lett ez, szerintem volt benne minden, amit csak kívánhatnak a sorozat rajongói. Karaterfejlődés, harc és izgalom, ősi törvények felülvizsgálata, a régi és új nemzedék együtt, vállvetve, szerelem, szex és gyengédség… Ó, nagyon élveztem, csak úgy faltam az oldalakat!

Kedvenc idézet:

„In order to move forward, you had to let the past go – and sometimes that meant mental shifts that happened in the inside…”