Sophie Jackson: A Measure of Love - Egy lépés feléd
| Riley Moore váratlan hívást kap; édesapja súlyos állapotban kórházba került. A börtönviselt nehézfiú öt év után mindent hátrahagyva hazautazik, hogy helyrehozza a kapcsolatát a családjával. Eközben felejteni próbál, hiszen a hosszú börtönéveket egy lányról álmodozva volt képes túlélni, aki egykor a világot jelentette neki, és aki soha nem lehet már az övé Lexie Pierce sok fájdalmon ment keresztül, de megvalósította az álmait. Sikeres üzletasszony lett, aki tudja, mit akar, de Riley felbukkanásával ismét fellángol az egykori szenvedély. Azonban a lány tartozik egy vallomással a srácnak, mielőtt kiderítenék, vajon képesek-e újra bízni egymásban |
Sophie Jackson regényei sorra feladják nekem a leckét, már ami a pontozást illeti. Egyrészről olyan alaptörténetekkel áll elő, amelyek nálam pozitív visszhangra lelnek, a főhősei mindig utat találnak a szívemhez, ráadásul a hazai kiadásokhoz sikerült nagyszerű fordítót találni. Másrészről folyton akadnak olyan apróságok, amelyek megakadályoznak abban, hogy boldog sóhajjal kísérve őszintén kijelenthessem, isteni volt ez a könyv. A sorozat harmadik tagjával, az Egy lépés feléd című kötettel szintén így jártam.
„Mámorító elegye volt ez a vágynak, a sóvárgásnak és a szerelemnek…”
Riley börtönviselt, de azért megbízható, amolyan szakállas és tetkós módra dögös pasi, aki amellett, hogy elképesztően ért az autókhoz, jól eligazodik az üzleti világ berkeiben is, s mindezek tetejébe mindig kész a viccelődésre. *sóhaj* Lehet-e neki ellenállni? Nos, nekem esélyem sem volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a történet egy gyerekkori barátokból ifjú szerelmesekké vált egykori pár újbóli egymásra találását meséli el, akkor meg már egyenesen az ide nekem, de sürgősen kategóriát súrolja a kötet. Bizony, minek is titkolnám, imádom a második esély sztorikat, s különösen élvezem, amikor akár egész gyermekkorig nyúlik vissza a szerelmesek közös múltja. S ebben a könyvben pontosan erről volt szó. Teljesen levett a lábamról az írónő azzal, ahogyan egy-egy fejezet erejéig bepillantást engedett Riley és Lexie emlékezetes pillanataiba. Ott lehettünk, amikor nyolc esztendősen megismerkedtek, amikor a lány izgága tízévesként eltörte a karját, amikor kezdtek picit másként tekinteni egymásra, amikor először csókolóztak, amikor először adták át magukat teljesen a másiknak, és amikor az élet elsodorta őket egymástól. Tetszett, hogy miközben a jelen eseményei szép lassan haladtak előre a maguk útján, ezekkel a visszaemlékezésekkel fokozatosan egyre árnyaltabbá vált előttünk a főszereplők kapcsolata. Szintén örvendetesnek találtam a Moore család jeleneteit, mert bár közel sem hibátlan a família, de szerető és támogató hátteret biztosítottak Riley számára, s az ilyen mindig megmelengeti a szívemet. No meg persze az ellen sem volt semmi ellenvetésem, hogy négy fiútestvér magától értetődően olykor nem is oly’ finoman ugratta egymást.
Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy a hősnővel, jobban mondva bizonyos döntéseivel nem tudtam megbékélni. Bármely szerettünk elvesztése borzalmas, ezt nem vitatom, mint ahogyan a depresszió életnyomorító hatásait sem vonom kétségbe, de nem egy, hanem rögtön két, teljes életet befolyásoló elhatározást ezek alapján meghozni, pláne jó pár év különbséggel, na afelett már nehezen tudok megbocsátóan szemet hunyni. Mert értem én, hogy megzavarodva, a friss fájdalom arra ösztönözte Lexie-t, hogy elengedje a fiút, de most komoly, hogy tíz év barátsággal a hátuk mögött soha nem beszélték meg őszintén az érzéseiket ezzel kapcsolatban? Sőt, amikor pár esztendő múltán ismét összegabalyodtak, továbbra sem volt szó köztük valódi kommunikációról, csak engedtek a vágyaiknak. Majd, amikor ennek következménye lett, hősnőnk úgy döntött egyetlen vérszegény kísérletet követően, hogy jobban teszi, ha soha nem keresi többet a férfit. Most szórakozol velem??? Szerintem hasonló helyzetben hozzám képest a viharos óceán is sima víztükörnek tűnt volna!
Emellett már eltörülnek az olyan apróságok, mint hogy engem csöppet irritált a kisfiú selypítése, vagy, hogy miért képtelen voltam megérteni, miért kell folyton kiemelni, miszerint azért hordanak a szereplők ujjatlan felsőket, hogy mutogathassák a karjukat díszítő gyönyörű tetoválásokat. Ezek tényleg csak bagatell semmiségek.
Viszont van két dolog, ami talán másoknak gondot jelenthet, bár jómagam felülemelkedtem ezeken, hiszen sodort magával a történet, és jól szórakoztam olvasás közben. Az egyik, hogy nehéz lenne nem észrevenni, mennyire hajaz a sztori Heidi McLaughlin: Örökké a csajom című írására. A másik pedig, hogy a regény végi nagy drámát adó baleset egy kissé erőltetettnek és túlzónak hat az előzmények fényében, mintha a szerző ismét túl sokat szeretett volna a lapokra sűríteni. Ám mint említettem, ezek nálam semmivel nem csorbították az élményt.
Összesenjében gördülékeny, kellemesen szórakoztató, édes kis jelenkori románcot tett elénk Sohie Jackson és a fordító, Lukács Andrea. Reméljük, a folytatásra sem kell sokáig várnunk!
Kedvenc idézet:
„Ugyanolyan nehéz lenne többé nem vennem levegőt, mint elfelejtenem, mit érzek irántad.”
Zenék a könyvben:
Spice Girls – Wannabe ♪ ♫ ♬
Idina Menzel - Let It Go (Jégvarázs) ♪ ♫ ♬
Backstreet Boys - I Want It That Way ♪ ♫ ♬
Könyvinfók:
| Műfaj: jelenkori románc Sorozat: Egy font hús 3. Elbeszélés módja: E/3, múlt idejű Ki? Riley Lincoln Moore (29) & Alexis Pierce Hol? Traverse City (Michigan) + New York Mikor? nyár Érzékiség? tüzes Szerelmi háromszög? nincs Lezárás? boldog Önállóan olvasható? igen |
05.08. - Kristina blogja
05.09. - Angelika blogja
05.10. - Könyvvilág
05.11. - CBooks
05.12. - Kelly & Lupi olvas
Nyereményjáték:
Vajon egy-egy irodalmi ihletésű tetoválás fotója alapján sikerül-e kitalálnotok az író nevét, a sorozat vagy a könyv címét? Mostani játékunkban kiderül.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
a Rafflecopter giveaway