2015. március 14., szombat

Vendégblog - Egy betűfüggő feljegyzései (8) - Jay Kristoff: Stormdancer (Vihartáncos)

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.
A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.
Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.
Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.



Minden regényben lehet hibát találni. A nagy kérdés inkább az, hogy el tud-e varázsolni, hiszen ha beszippant, akkor nincs időm kekeckedni a pontatlanságokon vagy a hitelességen. Az a jó könyv, ami elrepít egy másik világba, ahol egy rövid ideig nem kell a mindennapokkal, az apró-cseprő gondokkal foglalkoznom. A Vihartáncostól pedig pont ezt kaptam. Pedig először ellentétes érzésekkel közelítettem a kötethez: a borítója már a megjelenése idején megtetszett, viszont sokáig visszatartott, hogy ya-ként emlegették. Azóta láttam, hogy ezt még maga az író is tagadja, úgyhogy emiatt kár volt halogatnom az olvasást, mert ez bizony valami mocsok jó!

A Vihartáncos elvileg egy japán-szerű környezetben játszódó steampunk disztópia, ahol az első pár oldallal rögtön a történet közepéből kiragadott harcjelenetbe csöppenünk, a következő fejezetek pedig szép részletesen bemutatják a világot és az uralkodó viszonyokat, amelyet sikerült legalább olyan fura egyveleggé megalkotni, mint ahogy a könyv műfaját is. Hajbókoló közemberek, láncfűrész-katanás szamurájok szaladgálnak mechanikus páncélba öltözött céhesek között, fuldokolva a saját maguk által előidézett szennyben, miközben japán mitológiai alakok után vadászunk. Különös katyvasz, de azt nem lehet mondani, hogy Jay Kristoff ne szánna időt a bemutatására. Elképzelhető, hogy ez némelyeket untatna, de nálam azt érte el vele, hogy már-már dühödten olvastam tovább, hiszen ott motoszkált a gondolat, ennek a rendszernek vesznie kell!
A külvilágot a főszereplő, Yukiko szemszögéből ismerhetjük meg, aki a léghajó kikötő felé tartó útján keresztül megmutatja nekünk a főváros szépségeit és szörnyűségeit. A Shogun palotájából indulunk, ahol a mindent beborító pompa ellenére érezhető valami a levegőben… Leginkább az elégetett üzemanyag, a chi füstje, de ezen kívül is végig azt érezheti az olvasó, hogy valami nincs rendben ezzel. Majd elhagyjuk a palotát, megismerkedünk hőseinkkel - a 16 éves Yukikoval, lótusz-függő apjával és vidám kis társaságukkal – és bepillantást nyerünk a palotán kívüliek nyomorába.
„Nézz körül. A vadak elpusztultak, a folyók feketék, a földeket gyom fojtogatja. Az égbolt vörös, akár a vér.”
Képzelj el egy világot, ahol a gépek füstje, gőze, mocska, mindent beborít és beszennyez. Ahol maszkok, szűrők, az arcok elé kötött kendők nélkül lélegezni sem ajánlott, ahol a tűző naptól minden percben polarizált lencsékkel kell védened a szemed. Aki ezeket nem engedheti meg magának, az a testét átjáró mérgek általi lassú kínhalálra van ítélve. Nincs levegő, nincs tiszta víz, mindent elborít a mocsok. Nincs mit enni, haldokló növények és emberek vesznek körül, és már az állatok is kipusztultak. Persze a vidéki területek sem sokkal jobbak: a Shima-szerte termesztett vér lótusz ültetvények szép lassan mindent felemésztenek és megmérgeznek maguk körül. Mindezt miért? Mert a titokzatos Lótusz Céh a vér lótuszból állítja elő a mindent hajtó üzemanyagot, a chi-t, no meg azért, mert az elkényeztetett, megfelelően neurotikus Shogun úgy parancsolta, hiszen a Lótusznak virágoznia kell... Ha az olvasó azt érzi, hogy az egész Céh a Sogunátussal egybevéve egy hatalmas gépezet, amit az emberi életek és a vér hajtanak, nem is jár olyan messze az igazságtól...
Ebből a ’kedélyes’ környezetből indul útnak főhősünk, Yukiko, az apjával, hogy eleget tegyenek a Shogun legújabb eszement parancsának, miszerint be kell fogniuk egy Arashitora-t, egy vihartigrist, aminek hátán lovagolva a magasságos Shogun majd végre győzelemre vezeti hadait a kerekszeműek elleni elhúzódó háborúban. A remek ötletnek csak egy hátulütője van: Arashitora-t időtlen idők óta nem látott senki. Kipusztultak, mind eltűntek Shima szigeteiről az összes többi mitológiai lénnyel együtt. Mindezek ellenére hőseink egészen a misztikus Iishi-ig repülve, a monszun viharfelhői között rátalálnak egy hús-vér griffre. Idáig a könyv címéből és fülszövegéből egész jól kikövetkeztethetőek az események, ám a kiszámíthatóság ellenére is élveztem a "viharos" jeleneteket.
„Ismét villám villant, és megvilágította a szörnyet a lány csodálkozó szeme előtt.
A lehetetlent.
Az elképzelhetetlent.
Egy vihartigrist.”
Végül a körülmények úgy hozzák, hogy Yukiko magára marad az Arashitorá-val, aki a befogására tett kísérletek miatt érthetően kicsit pikkel a "majom-gyermekre". Mégis, a közös viszontagságaik során, amint a vihartigris elkezd messzebbre látni a sértettségénél és a dühénél, egyre jobban megismerik egymást és egy különleges kapcsolat alakul ki ember és bestia között. Nagyon szerettem ezt a részt, ami Iishi még zöld hegyei között játszódik, ahogy az Oni démonok elleni harcban a két lélek teljesen eggyé válik és eltűnik az egyéni tudatok közötti határ. Yukiko és Buruu veszedelmes és imádnivaló párost alkotnak együtt.
Yukiko karaktere nagyon szerethető, hiszen az okos és talpraesett leányzónak hatalmas szíve van. Korábban sem volt békés gyermekélete, mivel évek óta kénytelen magáról és részeges, lótusz mámorban úszó apjáról gondoskodni. Ennek köszönhetően nem egy nyámnyila nebántsvirág, és 16 éves korára ellenére olyan dolgokat lát és kérdőjelez meg, amit nála tapasztaltabbak és bölcsebbek sem nagyon mernek vagy akarnak. Az Iishi-beli kalandok által pedig csak még erősebbé, és eltökéltebbé válik, s egy igen komoly szándékkal tér vissza a fővárosba Buruu, a vihartigris oldalán.
Ettől kezdve egyre érdekesebbé válnak a történések, mindenki szövetkezik mindenkivel, csalfa árnyak, ármány a levegőben. De vajon kiben lehet valóban megbízni? Az utolsó fejezetekben szinte kézzelfoghatóvá válik a viharfelhőkkel teli feszültség, miközben az olvasó lélegzetvisszafojtva vár az első villanásra.
„Meghalni könnyű. Bárki odavetheti magát a máglyára és boldog mártírrá válhat. Az igaz próbatétel kibírni a szenvedést, amely az áldozattal jár.”
Nagyon szerettem ezt a könyvet, és úgy érzem, hogy önálló kötetként is megállná a helyét. Hála a jó égnek, na meg Izanagi-nak, nincs függővég, se szerelmi háromszög. Egy halovány szerelmi szál ugyan megjelenik, ám igazából teljesen érdektelen. Értékeltem azt is, hogy Yukiko vágyairól természetes lazasággal és rövidséggel olvashatunk, és nem kell a bizonytalan tini nyálongó belső monológjait hallgatnunk. Őszintén, nekem ez így volt tökéletes. Nem hogy nem éreztem hiányát a romantikának, de kifejezetten tetszett, ahogyan Yukiko a végén sem tétovázik, nem inog meg még lovagjával szemben sem, amikor cselekedni kell. Durva és véres, ami üdítően újszerű. Buruu-t egyenesen imádtam, főleg, miután összemelegednek Yukiko-val és azt is, ahogyan csipkelődnek és viccelődnek egymás között. Mindkettejüknek jót tett, hogy időközben a temperamentumukból is ragadt át valami a másikra. A világ felépítés ugyan nem különösebben fogott meg, és biztosan ezer helyen bele lehetne kötni, ha akar valaki, de a cselekmény beindulása után már a legkevésbé sem érdekelt, hogy milyen japán kifejezéseket használnak, vagy miért nem rozsdásodik be a mechanikus szerkezet a viharban, és a többi.
„… amikor lemegy a nap, mindenkinek előre kell tekintenie, és látnia, hová vezet minket ez a sodor. Felismerni, hogy ha nem állunk meg, ha nem úszunk az árral szemben, akkor a zuhatag vár ránk a legvégén”
A Vihartáncos izgalmas mese, ami magába szippant és elvarázsol. Egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam magam. A magyar kiadásról nem tudok nyilatkozni, de az eredeti abszolút minőségi és gyönyörű szép, élvezet volt forgatni. Tudom ajánlani mindenkinek, aki szeretné egy vihartigris hátán bejárni ezt a kissé kifacsarodott, helyenként félelmetesen valós kérdéseket felvető mesevilágot.


molygoodreads

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top