Kate McCarthy - Fighting Redemption
|
Ryan Kendall egy megtört ember. Érti a fájdalmat, ismeri az erőszakot és a sajgó veszteséget. Tudja, milyen pont azt cserben hagyni, akinek szüksége van rá... Ám mindez nem tartja vissza attól, hogy arra az egyetlen dologra vágyjon, amely soha nem lehet az övé: Finlay Tannerre. Az édes mosolyú lányra, aki előtt ragyogó jövő áll. Akivel felnőtt, akit szeretett, akit védelmezett a világtól, sőt önmagától is.
Ryan tizenkilenc évesen csatlakozott az ausztrál katonasághoz, hogy hosszú évekig tartó kiképzést követően az elit alakulat tagjává váljon. Amikor az afganisztáni háborúba vezényelték, bajtársaival a legveszélyesebb küldetéseken vett részt. Ám nem számított, milyen távol került, milyen keményen harcolt, Finley iránti vágya sosem csillapodott. Bár eltelt hat év, a viszontlátás egyetlen pillanata elegendő volt, hogy úgy érezze, képtelen a lány nélkül élni. De néha a szerelem nem elegendő, hogy gyógyírt hozzon mindarra, ami fáj. Néha az olyanok, mint ő, menthetetlenek, néha az olyanok, mint Finley, többet érdemelnek. Ez a történet háborúról, hősökről, önfeláldozásról, s annak áráról szól. Arról, ahogyan eltéphetetlen kötelékek és barátságok születnek. Arról, hogy akik erősek, örökké szeretnek, de a szerelem azt is jelenti, hogy elengedjük, aki kedves a szívünknek. Arról, hogy egy férfi rádöbben, hogy mind közül az önmagáért vívott csata a legnehezebb Főszereplők: Finlay Tanner & Ryan Kendall Fremantle - jelenkor Értékelésem:  |
„Néha nem arról van szó, mit akarsz, hanem arról, mire van szükséged.”
Magánkiadás, ráadásul asztrál írótól. Jogosan merül fel a kérdés, hogyan keveredett ez az olvasmánylistámra. A válasz egyszerű: a könyvakaritisz kiütéses győzelmének folyományaként. Történt ugyanis, hogy hetekkel azelőtt, hogy a regény egyáltalán napvilágot látott volna, elém keveredett róla egy értékelés valamelyik előolvasó amerikai blogger oldalán. S mivel ott volt az a harci felszerelésbe öltözött katona a borítón (én meg a Sólyom végveszélyben óta bolondulok értük), a posztban pedig olyan csábító szavak, mint érzelmes és önálló kötet, valamint jó néhány csodálatos idézet, rövid úton belepistultam a regénybe.
Mondanom sem kell szerintem, hogy a mielőbbi beszerzés és olvasás csakhamar eldöntött ténnyé vált, a kérdés minössze az volt, a történet valóban felér-e majd a várakozáshoz. S legnagyobb örömömre nem, hogy nem csalatkoztam, de rajongó lányos elragadtatásom a maximális fokozatra kapcsolt, mert ez valóban egy olyan remek regény, amit szerintem minden romantika mániásnak érdemes elolvasnia.
Igyekszem erőt venni magamon, és a kissé összefüggéstelen lelkendezés helyett - amilyenre a poszt első piszkozata sikerült - megpróbálok a jegyzeteimből és a harminc egynéhány könyvjelzőzött idézetből összehozni pár értelmes indokot, vajon miért is vagyok ennyire elvarázsolva ettől a könyvtől.
Már a szerzői jegyzetben ilyen mondatok fogadtak:
„Vannak dolgok, amelyeket nem akarunk, hogy megtörténjenek, de el kell őket fogadnunk; dolgok, amikről nem akarunk tudni, mégis meg kell tapasztalnunk; és emberek, akik nélkül nem élhetünk, mégis el kell őket engednünk. ”
Aztán rögtön az előszó két vállra fektetett, mert a szövegben ott rejtőzött az eshetőség, hogy ez is egy olyan regény lesz, mint Nicolas Sparks alkotásai, ahol az igazi happy end helyett keserédes szájízzel mond búcsút az olvasó a szereplőknek. Nem tagadom, kitűnő és érzelmes utazások, de épp nem hiányzott nekem egy könyvdepresszió, szóval halálra váltan lapoztattam hátra, hogy meggyőződjek róla, valóban boldogan éltek együtt lesz-e a lezárás. Megnyugtatok mindenkit, az. :)
„... katonának lenni sosem csak az erőről szól...”
Ráadásul szép kerek, lezárt történet, ami manapság egyre ritkább. Úgy gondolom, a fülszöveg szinte minden olyat elárul, ami spoilerezés nélkül elmondható. Abból a pár sorból is világos, hogy ez egy 'sok éve szeretlek már' típusú, nehezen beteljesedő szerelemről szóló könyv, ahol nagy szerep jut az igaz barátságnak és a háború tragédiájának is. Hűség, kitartás, erő, fájdalom, veszteség, önfeláldozás, megváltás, boldogság... ez mind benne van.
A sztori megfogott, teljesen elvarázsolt és magával sodort, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindvégig egyetértettem azzal, ahogyan az írónő bonyolította a cselekményt. Ian, Finley barátjának, figuráján konkrétan duzzogtam egy sort, de Kyle-ra, Ryan bajtársának, karakterére is gyanakodva tekintettem egy rövid ideig. A lényeg, hogy többször meredtem mérgesen a lapokra, és szerettem volna a szereplőkre kiáltani, hogy ne tegyék, amit tesznek, mint ahogy nem egyszer hagyta el a számat a 'de most miért kell ez?' morcos sóhaj is, de visszatekintve már belátom, Ryan és Finlay útja ezekkel a kitérőkkel vált teljessé.
„... olyan, mintha veled a lelkemben születtem volna...”
A mesélési stílus levett a lábamról. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eleve a nagy csodára várva, romantikára hangolódva láttam az olvasásnak, de hiszem, hogy a szerző tehetsége enélkül is kitűnt volna. Számomra mindvégig úgy tűnt, mintha a pillanatokat én magam is megélném vagy a saját szememmel látnám, köszönhetően annak, hogy olyan csodálatosan érzékletesek és életszerűek voltak a leírások.
Az érzelmek pedig úgy áradtak, hogy nem árt egy csomag zsepit kézközelben tartani, különben a könnyektől homályosodó látás csakhamar ellehetetleníti a folytatását. Nem vagyok az a könnyen pityergős fajta, de nekem is nem egyszer elszorult a torkom és párásodtak a szemeim. Például azoknál a megrendítő leveleknél. Nem is tudom eldönteni, azok, vagy a visszaemlékezés pillanatai voltak-e a kedvenceim. Vagy... talán az egész történet, úgy, ahogy van. Úgy sajnálom, hogy nincsenek megfelelő szavaim, hogy érzékletesen visszaadjam, mennyire imádtam az egészet. Pedig annyira szeretnék minden apróságot elmesélni! Azt a beszélgetés a csillagok alatt a fűben, azt a táncot, azt a kézszorítást, azt az ölelést, azt a búcsút... mindent...
Ó, és végezetül engedtessék meg egy kis cukisági adalék: A macskát Hermione cicája után Csámpásnak hívják, valamint szerepet kap egy Percynek keresztelt pingvin figura is.
Bónusz:
Az írónő honlapján található egy plusz fejezet, amelyet érdemes a könyv epilógusa elé beszúrva elolvasni. Valamint 21 nagyszerű zeneszámból álló playlist válogatás is meghallgatható ugyanott. Mindkettő garantáltan hangulat fokozó!