2011. november 13., vasárnap

Vendégblogger - Szinna olvasmányai (31) - Rachel Vincent – Blood Bound

Rachel Vincent – Blood Bound (Vérkötelék)
(Sajnos magyarul nem elérhető)
Unbound sorozat első kötete [S] Paranormális romantika kategóriába sorolható [PR].

Fülszöveg: Vérrel, szóval, mágiával…
A legtöbben nem érzik az erőt, de Liv Warren különleges. Természetfeletti képességekkel megáldott vadász, aki képes követni a vér illatát. Liv a saját szabályai szerint él, melyek közül a legfontosabb: ne bízz senkiben.
Amikor egy barátjának a lánya eltűnik nincs más választása, mint nyomozásba kezdeni. Köszönhetően egy gyermekkori eskünek, Liv képtelen leállni, míg a gyermek biztonságban haza nem kerül. De ez azzal jár, hogy meg kell bíznia Cam Caballeróban, a volt szerelmében, akitől inkább távol kellene tartania magát.
Eskü által megkötve, egy olyan férfira vágyva, akit nem tarthat meg, Liv versenyre kel a gyermek megmentéséért a sötét, bűnözőktől hemzsegő alvilágban, ahol titkok, hazugságok, sebek és veszély leselkedik minden sarkon, minden érintésben, minden csókban.
És sok vér fog még folyni, mielőtt ez a verseny véget ér.



Egy idő óta kerültem a paranormális romantikát, mert néhány mellényúlás eléggé elvette a kedvem a témától, de ezt a könyv igazi telitalálat. Rachel Vincent valami egészen újat és fantasztikusat alkotott. Bár a világban vannak természetfeletti képességű emberek, az egész történet roppant életszagú az „ami el tud romlani el is romlik” módon.
A különleges mentális képességű emberek léte nem titok, a kormány viszont nem ismeri el jogilag a létezésüket. Ezért az igazságszolgáltatásban a tudásuk nem használható fel. Az alvilág ellenben sokkal lelkesebben áll az ügyhöz. A kötők képesek egy csepp vérrel olyan véresküket létrehozni, amelynek be nem tartása intenzív fájdalommal, majd halállal jár. Ezt a várost uraló két ellenséges szindikátus vezetői ki is használják. Mindenki, aki számít valamelyik szindikátusnak esküdött fel. Van aki önként, aki pedig nem, azt csellel vagy erővel kényszerítik a soraikba. A véreskü öt évre szól; öt év abszolút engedelmesség. Senkiben sem bízhatsz, hiszen nem tudod nem áll-e kikerülhetetlen parancs kényszere alatt. Az öt év természetesen többször meghosszabbítható.
Livet véreskü köti gyerekkori barátaihoz, ezért kénytelen a barátnője férjének gyilkosa után indulni. És a visszautasíthatatlan kérésben benne van az is, hogy ezt Liv a volt barátjával együtt tegye, akit a lány hat éve minden magyarázat nélkül elhagyott. A történet akciódús, pörgős, az a beszippant és nem ereszt fajta. Csak azt vettem észre, hogy úgy, de úgy szorítok a szereplőknek. Letehetetlen olvasmány. A karakterek hitelesek, a maguk koránt sem tökéletes módján. Mindenkinek megvannak a maga hibái, titkai és bűnei is.
Vincent regényeiben a férfi főhősök igazán és mélyen szerelmesek a hősnőbe. Liv és Cam kapcsolata ezzel együtt nagyon komplikált. Cam azt szeretné, ha Liv elismerné, hogy még mindig szereti őt, és hat éve magyarázatra vár a szakítás miértjéről. Liv inkább azt szeretné elhitetni, hogy már rég túl van a dolgon. Viszont sok mindent éppen azért tett, mert meg akarta védeni a férfit. S mint ahogy ilyenkor lenni szokott, ez csak még tovább rontja a dolgokat, míg már olyan hálóba gabalyodnak, amiből talán nincs is kiút. Ellentétes oldalon állva, a borotva élén egyensúlyozva próbálnak egymásnak segíteni, de legalábbis nem ártani. A történet vége pedig – az egyik blogger szavait idézve – olyan, hogy nem tudod, hogy a könyvet vágd a falhoz, vagy eladd az elsőszülöttedet a második kötet egy példányáért.
Aki szereti Jeaniene Frost és Carolyn Crane könyveit, az ebben a könyvben sem fog csalódni.
„Düh robbant bennem valami mással együtt. Valami sokkal mélyebbel és régebbivel. Valamivel, ami megsebzett kívül-belül, minden alkalommal, amikor meghallottam a nevét, akár hangosan kimondva, akár csak a saját fejemben. Követtem a hallon keresztül, majd megálltam a fürdőszoba előtt. A mosdóra terítette a bőrdzsekijét, és a sörfoltot próbálta kidörzsölni belőle egy ruhadarabbal.
– Ez lószar, Olivia.
De ő csak erősebben dörzsölte a foltot. Kirántottam a rongyot a kezéből, erre felém fordult. A szemében a dühnek és a megbánásnak valami szédítő kombinációja égett.
– Ne csináld ezt Cam. Ez nem a megfelelő idő a régi sebek feltépésére.
– Sosem lesz rá megfelelő az idő, nem? – húztam vissza a ruhát, amikor érte nyúlt. – Minden alakalommal, amikor találkozunk, elküldesz, de úgy nézel ki, mint aki mindjárt sírva fakad, miközben kimondod. Nem gondolod komolyan, és ezzel mindketten tisztában vagyunk.
– De komolyan gondolom – bizonygatta.
– Nem, nem gondolod komolyan! – üvöltöttem, és ez alkalommal nem vitatkozott. – Mi történt Liv? Miért hazudsz nekem? És miért hazudsz magadnak?
Felpillantott rám, dacára az érzelemmentes arckifejezésének a szeme nedves volt, és a bennem tomboló ellentétes érzések vihara majdnem kibillentett az egyensúlyomból. Hogyan tudok ennyire dühös lenni rá, és ennyire szeretni egyszerre? Hogyan tud ennyire őrjítően elzárkózó és a tagadás páncélja alatt ennyire sebezhető lenni?
Az egyik pillanatban szerettem volna valami ésszerűséget belerázni, a következő pillanatban pedig úgy éreztem meg kell védenem. Elrejteni mindaz elől, ami azt a fájdalmas pillantást okozta. És hirtelen már nem tudtam ellenállni.
Közelebb léptem. Éreztem a samponjának illatát, és a testének melegét a ruhámon keresztül. Egy erőtlen lélegzetvétellel az ökle az ingemre fonódott és úgy ragadta meg, mintha nem lenne biztos benne hogy, közelebb húzzon vagy ellökjön. A homloka a kulcscsontomra billent, és ebben a pillanatban a belső védelme összeomlott. Csak állt nekem dőlve, kitárulkozva, és azon gondolkodtam, hogy egy ennyire összetört szív hogyan képes még verni.
Végigcsúsztattam a kezem az álkapcsán a feje mögé, hogy visszabillentsem. Visszatartotta a lélegzetét, miközben lehajoltam és a fülébe súgtam.
– Miért nem ismered be, hogy még mindig akarsz engem? Mindketten tudjuk, hogy így van.
Vett még egy bizonytalan lélegzetet, és a szorítás az ingemen erősebbé vált.
– Mert nem számít mit akarok. Talán sosem számított.
A védelme egy dobbanással a helyére került, és ez megrázta egész létezésemet. Kivette a rongyot a kezemből, és visszalépett a dzsekiéhez. A válla fölött hátradobta a haját. Ekkor láttam meg a nyaka alatt ívben a kulcscsontjára tetovált szavakat.
„Cedo nulli”. Latinul: nem bízom senkiben. Ez egy kívülálló jelmondata – nem egy véreskü jel, inkább egy önmagának tett ígéret, és ez tökéletesen összefoglalta Olivia egész életét.”

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top