Meg Cabot - Insatiable - Olthatatlan vágy


Fülszöveg: Rosszul vagy a vámpíroktól? Meena Harper is.
A főnökei miatt azonban írnia kell róluk, még ha nem is hisz a vérszívókban.
Pedig Meenától nem áll távol a természetfeletti. Tudja, hogyan fogsz meghalni. (Persze, úgysem hiszel majd neki – ahogy más se.) De hiába a jóstehetsége, elköveti a hibát, hogy beleszeret egy modern kori hercegbe. Lucien Antonescu sötét titkot rejteget. Olyan titkot, ami miatt sokan – köztük egy ősi vámpírvadász társaság is – a halálát kívánják.
Csakhogy Lucien már eleve halott. Talán ezért ő az egyetlen pasi, akivel Meena el tudja képzelni a jövőjét. Ugyanis a lány mindenki más sorsát képes megjósolni, csak a sajátját nem.
Bár Luciennél jobb pasit álmodni sem lehet, Meena talán mégis egy rémálomba csöppent.
Elérkezik az idő, hogy a saját jövőjébe lásson… Már ha van jövője.
Meg Cabot neve nem volt ismeretlen előttem, s nem azért, mert a Disney fimre vitte a Neveletlen hercegnőt, hanem mert húgom az írónő elkötelezett rajongója régóta. Mindig bőszen bizonygatta, mennyire humorosak, szórakoztatóak a könyvei. Amikor annó megjelent a Pokoli báléjszakák novellás kötet, előbb magamhoz kellett térnem a döbbenettől, hogy jé, mit is keres egy rózsaszín regény szerző egy paranormális gyűjteményben, de aztán örömmel tapasztaltam, hogy kimondottan élveztem A pusztító lánya című írását. Sajnos aztán valahogy elmaradt a tervezett közelebbi szemügyre vétel, mígnem érkezett ez a gótikus vámpír paródiaként beharangozott regény.
– Nézze, Mr., izé, Wulf. Nagyra értékelem, hogy figyelmeztetni próbált. Igazán nagyra. De vámpírok nem léteznek. Az egész kitaláció. Mi, írók találtuk ki őket! Sajnos olyan jó munkát végeztünk, hogy mára már az egész világ paranoiás lett. Restellem, de ez az igazság. Hibáztassa csak Bram Stokert, ő kezdte!
Csöppet sem bántam meg a beszerzést. De hogy paródia lenne? Nem tudom. Humoros, néhol igazán vicces párbeszédekkel, mosolyfakasztó csámpi jelenetekkel tarkított, lendületes, könnyed olvasmány, viszont messze nem éreztem azt a fene nagy vámpírutálatot a szövegben, amelyre olyan nagy hangsúlyt fektetett az írónő a beharangozó kisfilmekben. Jó, jó akadnak apró fricskák is, talán a legszembeötlőbb pl Meena Harper, mármint maga a név, hiszen ki ne ismerné Mina Harkert a Drakulából. De a legtöbb utalás bennem inkább azt a gondolatot szülte, hogy igen alaposan ismeri a szerző a mai felkapott sorozatokat, s ügyesen gyúrt belőlük egy általa ízesített változatot. Ám emelkedjünk ezen felül, és akkor szerintem élvezetes kikapcsolódásra számíthatunk.
Tényleg. Magam is meglepődtem, mennyire tetszett szinte végig a könyv, bár azért akadtak mozzanatok, amelyek csípték a szememet. Példának okáért a befejezés. Jeaniene Frosttól is rosszul viseltem, amikor megszeretett főhőseim nem happy endigben omlottak egymás karjaiba, hanem két ellenkező irányba vitt az útjuk tovább. Ám akkor megvolt az a nyugtató tudat, hogy máris nyúlhattam a már kiadott folytatásért, és izgatottan lapozhattam, mígnem ismét találkoztak kedvenceim. De itt? Nehézen emészthető ez a befejezés. Pláne, mert a regény vége felé annyira dühített, hogy Meena ahelyett, hogy próbálná megérteni, egyáltalán megbeszélni a történteket szerelmével, mit csinál?, elfut. Szóval a vége picit csalódást hozott, vagy inkább csak a türelmetlen kíváncsiságomat szadizza, lehet választani.
Meena adottsága, vagy átka, aminek ő tartja, nálam teli találat. Két dolog ugrott be róla: Először a Nickelback Savin Me számának videóklippje, majd amikor feltűnt hősnőnk bátyja is, a True Blood sorozat. Hát igen, le sem lehetne tagadni a Sookie sablont, amit mintha megbolondított volna a szerző némi Bridget Jonessal. De mindegy is, hogy honnan az ötlet, mert a kotyvalékból kedvelhető végeredmény kerekedett.
A sötétség hercege, Lucien Antonescu engem is elbűvölt. Még jó, hiszen titokzatos, szexis, komor, mégis gyengéd, no meg kőgazdag... és ott az a sárkány dolog is, amivel nálam kell-e még mondanom, szinte nyert ügye lenne. Ennek ellenére, mármint, hogy én is elég hamar a karjaiba tudnék hanyatlani, mintha túl gyorsan eljutottunk volna oda, hogy választottja vérét, és testét megkapja. Ó, igen, a szerelmi jelenetek! Jómagam az izzó leírásokat sem lapozom át, így a 'megfogta a mellét... lapozunk... sül a reggeli szalonna' snitt kicsit meglepett, de be kell ismernem, igazándiból nem hiányzott a részletek taglalása.
– Maga engem nem érdekel.
Meena nem tudta visszafojtani a nevetését, hiába forgott kockán az élete. Vagy rájött a hisztéria?
Vicces helyzet volt. Egy pasi rád veti magát, mikor alig viselsz valamit, kardot szorít a torkodnak, majd megosztja azt a bizalmas információt miszerint nem érdekled.
– Ó, pedig már reménykedtem. Akkor miért érzem úgy, hogy most elég hevesen érdeklődik irántam?
Alaric felvonta szőke szemöldökét, majd megmozdult.
– Az? Az csak a kard hüvelye – mentegetőzött. Nem akarta, hogy a lány udvariatlannak tartsa, ezért hozzátette: – Nem mintha maga nem lenne vonzó… de nem az én esetem.
Meena rábámult. Ez aztán több a soknál! Nem elég, hogy ez a pasi ki akarja nyírni, még sértegeti is?
– Hát, maga sem jön be nekem!
A szerelmi háromszög pótkerekét (képzavar, de ez van), a kissé lökött, szarkasztikus humorú, kigyúrt testű, macsó vámpírvadász Alaricot is megkedveltem. Jó fej pasi, igaz, jobban szeretném haver minőségben megtartani, mint hogy belerondítson az általam megálmodott végkifejletbe. Nem annyira pozitív oldal, de muszáj megemlítenem, hogy feltűnése után képtelen voltam szabadulni a Twilight utószél érzéstől; mintha Edward kontra Jacob viszály köszönt volna vissza.
– Jack Bauer nem bírja őket – jegyezte meg Jon.
– Morog rájuk a kutya? – kérdezett vissza Alaric, tudomást sem véve a lányról.
– Gyűlöli őket – érkezett a válasz.

Meena kellemetlenül érezte magát. A bátyjának persze igaza volt. De akkor is.
– Jack Bauer ideges típus. Mindig is az volt. Ezért is hívják Jack Bauernek. Sok minden jár a fejében.
– Az látszik – jegyezte meg Alaric.
Mindannyian a kutyára néztek. Békésen aludt a vackán, a hátára fordulva, mind a négy lába az égnek meredt, csupasz hasát kitárta, és lógott a nyelve.
El ne feledjem megemlíteni a kutyust. Elnevezésén egyszerűen vigyorognom kellett. Mondjuk, ki ne tenné manapság? Bár, kíváncsi lennék, hogy pár év, esetleg évtized múlva vajon kinek tűnne fel ez vagy a többi popkultúrai utalás.
Egy szó mint száz, aki valami habkönnyű tavaszi, nyári olvasmányt keres, vegye számításba ezt a könyvet is. Úgy néz ki, Amerikában idén júliusban jön a folytatás Overbite címmel, amely az ígéretek szerint pár hónappal az első rész eseményei után veszi fel a történetszálat. Nem vagyok benn biztos, hogy képes leszek kivárni a magyar megjelenést.

Infó: Az írónő 15 dalos playlistje.


2011/24.
Paranormal/16.