2010. augusztus 17., kedd

Vendégblogger - Szinna olvasmányai (13) - "James Thurber: A fehér szarvas"

James Thurber – A fehér szarvas (The White Deer)
(Magyarul antikváriumokban esetleg elérhető)
Novellagyűjtemény [1] felnőtt mese kategóriába sorolható [FM].

Engedtessék meg nekem egy szokatlan ajánló. Szokatlan mert a könyv régi, és az ajánlás a fordító miatt történik.
Az idén május végén elhunyt Békés Pál. Nem sokat tudtam róla azon kívül, hogy nevéhez olyan gyerekkönyvek kapcsolódnak, mint a Félőlény, vagy a Kétbalkezes varázsló, és nagyszerű műfordítónak tartom. Az egyik kedvenc novellámat fordította le olyan parádés zsenialitással, ami a magyar nyelv szeretetéről, és csodálatos játékosságról mesél. Ezért aztán elővettem a Fehér szarvast, és rácsodálkoztam ismét, mire képes édes anyanyelvünk, egy igazán hozzáértő eszközeként.
A címadó novella tipikus mese-történet, korántsem tipikusan megírva, és itt nem csak az alliterációk sokaságára gondolok. Tódor a király, régen szarvasra vadászott az erdőben atyjával és bátyjaival, mikor az űzött vad gyönyörű lánnyá változott, mert elvarázsolt királylány volt. Tódor most a fiait viszi az elvarázsolt erdőbe, és a történet – legnagyobb bosszúságára – megismétlődik, csak van benn egy kis hiba, a lány talán igazi szarvas, és egy varázsló játszik velük? A mesék azonban mindig jól végződnek, és a szerelmesek végül egymáséi lesznek.
Nagyon szeretem ezt a történetet a benne lévő hihetetlen nyelvi lelemény, és a jó humor miatt.
„– Hűha – nyögte Tódor, és nehézkesen egy zsámolyra huppant.
A tintanyaló fel-alá járkált, azután némán megállt és felemelte a kezét.
– Ezeknek az álasszonyoknak, műmenyecskéknek, hazugsághercegnőknek, lidércfénylányoknak van valami közös, nyugtalanító hatalmuk.
– Miféle hatalom? – krákogta Tódor.
– Szerelemmel nézel rájuk, s töretlen marad varázsuk. – A királyi tintanyaló egy pillanatra elhallgatott, azután folytatta: – Ám háromszor megcsalatnak, s már hűlt helyük; elillannak.
Tódor talpra ugrott s fel-alá járkált a szobában.
– Kiáltványt bocsátok ki! – határozta el végül.
A tintanyaló tintát és tollat kerített egy pókhálós polcról, egy poros pajzs mögül pedig pergament piszkált elő. Törökülésben elhelyezkedett a padlón. Tódor lehunyta a szemét, és így szólt:
– Írj új törvényt, szabatosat, egyértelműt, közérthetőt; három közül egy fiam sem vehet soha nőül ünőt.
– Egy szarvas bármely alakban vagy álöltözetben – kezdte a királyi tintanyaló – bármely koholt küllemmel, színleléssel vagy szemfényvesztéssel, megjelenéssel vagy majmolással, csalással vagy cselezéssel...
– Ki bocsátja ki ezt a kiáltványt? – kérdezte Tódor. A tintanyaló hangja szilárd volt és határozott.
– Magától értetődik – mondta –, miszerint minden kiáltvány oly módon fogalmazandó, hogy ha felséged bármikor meg találná változtatni a véleményét, akkor a szöveget meghazudtolhassuk, megcáfolhassuk, letagadhassuk.
– Hagyjuk a kiáltványt – mondta a király. Egy pillanatig szomorúnak tetszett, aztán hahotázni kezdett. – Sok szomorúság szorongat szerencsétlen helyzetünkben, s én mégis odaadnám a fele királyságom, ha láthatnám Phennennek, korunk második legnagyobb vadászának az arckifejezését aznap reggel, amikor a varázslat megtörik, s ő mit pillant meg a szomszéd párnán? Nem hollófürtöket, nem rubin ajkakat, csak szőrös füleket s bársony orrlikakat!
Saját hahotájának ereje ide-oda pattogtatta a királyt a szoba falai között, mint pingponglabdát a dobozban. Nevetése és pattogása csak fokozódott, ahogy előbb Ghőgönre, majd Jenőre gondolt, amint szemtől szembe, igazi alakjában, igaz valójában találkoznak a hölggyel, aki a hegyekbe való, nem a házba, a bozótba és nem a budoárba, kinek sónyalató való, nem smaragdos kehely.”

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Mondd el Te is a véleményed!

 
back to top